Elfogadás. Hangzatos és pozitív. Számomra mégsem tetsző szó ez. Ítéletet hordoz.

Elfogadlak téged olyannak amilyen vagy. Mintha kegyet gyakorolva képesek lennénk szemet hunyni afelett a szembeötlő gyengeség felett melyet magadban hordozol és ezáltal saját vélt vagy áhított tökéletességünk álszerényen háttérbe szorítanánk. Figyeljünk meg egy gyereket hogyan közelít valami felé, ami eltér az addig látottaktól. Kíváncsisággal. Érdeklődéssel. Felfedezni és megérteni vágyással.

Rászólunk gyermekünkre amikor megkérdezi a bácsit miért is ül abban a nagy kerekű székben és miért nem tudja a lábait használni?
Pedig talán neki van igaza. Nem „elfogadja”, hanem beszélget vele, kíváncsi rá, érdeklődik róla és így megkapva a kérdéseire a választ, könnyebben, a helyzetet értőn tud vele együtt létezni. Nem sajnálattal közelít, nem érzi magát többnek.

Nem azonosulni akar, hanem kapcsolódni.

Mit teszünk mi felnőttek? Csendre intjük. Hallgass! Ne menj oda! Folytathatnám a sort sajnos. Miért tesszük ezt? Mert félünk kérdezni, félünk megtudni, félünk a részesévé válni. Rettegünk, hogy azonosulunk valami tőlünk eltérő dologgal, legyen az egy másik életszakasz, egy hiányos testi funkció, vagy egy más életfelfogás, ezért nem kapcsolódunk inkább. Ebben az esetben mi magunk vagyunk a gyengeség, a korlátoltság és az el nem fogadás megtestesítői.

A magam részéről sokkal inkább ezzel a korlátoltsággal félnék azonosulni, mint bármilyen akadállyal, aminek a leküzdésére nap mint nap erőfeszítéseket kell tennem.

Ismét itt az ideje a gyermekektől tanulnunk. Ne csupán elfogadjunk, merjünk és próbáljunk kapcsolódni.

Egyszer majd ha lesz időm, megteszem.
Egyszer majd ha lesz kit, szeretem.
Egyszer majd ha lesz pénzem, megveszem.
Egyszer majd ha meghallgat, elmondom.
Egyszer majd ha lesz mivel, elmegyek.
Egyszer majd ha elhívnak, indulok.
Egyszer majd ha lefogyok, felveszem.
Egyszer majd ha lesz mit, élvezem.
Egyszer majd ha kedves jön, mosolygok.
Egyszer majd ha nincs dolgom, pihenek.
Egyszer majd ha felkérnek, vállalom.
Egyszer majd ha lesz miből, adok.
Egyszer majd ha lesz kiért, rajongok.
Egyszer majd ha vidám lesz, nevetek.
Egyszer majd ha lesz szépség, csodálom.
Egyszer majd ha jön barát, mulatok.
Egyszer majd ha megkérnek, segítek.
Egyszer majd ha összegyűlik, szétosztom.
Egyszer majd ha lesz miért, figyelek.
Egyszer majd ha lesz utam, rálépek.

De addig inkább tétlenkedek, utálkozok, otthagyok, hallgatok, sírok, maradok, rohanok, megtartok, nem segítek, morcogok, nem indulok, halmozok, elfordulok, undorodok mert ha másképp teszek még rámtalál az a fránya egyszer…
Így továbbra is kapaszkodhatok abba, hogy nem rajtam múlt, hiszen én kész voltam minderre.

Újfajta tudatlanság ütötte fel a fejét. Míg a legújabb fejlesztésekkel, vagy a világ történéseivel már nem csupán naprakészek, de a digitális létben való folyamatos jelenlét miatt „percrekészek” is vagyunk, egyre kevésbé vagyunk tisztában önmagunkkal.

Az azonnal elérhető információ a tájékozottság érzetét, rosszabb esetben a tudás téves érzetét keltheti bennünk.
A jól beállított fotóink és a számítógépen szerkesztett életünk bemutatása talán mások megtévesztésével indul, de idővel egyedül önmagunkat csapjuk be vele elérve, hogy a valóság már ne tudjon jóvá válni, hanem leplezni való magányt kreálunk a saját igazi életükből. Mindeközben versenybe szállunk a mások által pont annyira valótlanul bemutatott életekkel, kialakítva ezzel egy áhított képet magunkról.

A felismerés sokszor sajnos csak akkor kezdődik amikor elfáradunk és megérezzük az űrt, melyet a magunkra való belső odafigyelés hiánya és valódi vágyaink elhanyagolása kiváltott.

A tudás és tapasztalat megszerzése jó esetben kéz a kézben jár azzal, hogy önmagunkról is képet kapjunk.

A tudást egy jó oktatással megkaphatjuk, a tapasztalatot a dolgokban való elmélyülés és az idő támogatja, de leélhetünk egy egész életet úgy, hogy valójában fogalmunk sincs mire vágyunk mi magunk.

Közel száz év elég volt ahhoz, hogy a bolygónkon található érintetlen természet felét kiirtsuk. Modern, kényelmes és gyors világot teremtettünk magunknak, kiszorítva sok-sok élőlényt, maradni csupán azokat engedtük, melyek szolgálatunkba álltak. A fejlődéstől már olyannyira függővé vált az emberiség, hogy talán már észre sem vette, hogy melyik volt az a pont amikor tevékenysége elkezdett – a bolygón élő más élőlények mellett – önmagára is veszélyt jelenteni. Mára a tulajdon fajunk túlélését sem szolgáljuk többé, egy jóideje már saját sírunkat ássuk.

Tudósok szerint a Földön vadon élő fajok többsége veszélyeztett. De olyan arrogánsak lettünk, hogy észre sem vettük, hogy a valódi túlélésre csupán egyetlen, épp az emberi faj nem képes ezen a bolygón. A valós világtól való elszakadásunk már olyan mértékű, hogy az abba való visszatérés félő lehetetlen. Fogalmunk sincs olyan alapvető ismeretekről, melyeket még a sokkal alacsonyabb intellektussal rendelkező ősember is tudott. Nem rendelkezünk a túléléshez szükséges testi adottságokkal sem. Képességeinket, melyeknek fejlesztésére oly nagy energiát szánunk, csupán az általunk kreált világban tudjuk kamatoztatni. Nevetgélünk azon, hogy a gyerekek azt hiszik, hogy a tej a dobozból jön. Már észre sem vesszük, hogy a megtapasztalás helyett megtanulniuk kell a könyvből, hogy az almát a fáról szedjük vagy, hogy a tűz meleg. Ha mindebbe jobban belegondolunk ez már egy olyan mértékű elszakadás a valós világtól, mely az abba való visszatérés során életképtelenné teheti őket.

De nekünk ez sem volt elég. Már a saját magunk által kreált világnak is kezdünk hátat fordítani. Így hát elindult egy újabb elszakadás. Most viszont már nem a természettől lépünk el. Ami ma fenyeget, az az egymástól való elszakadás. Kiszorítunk minden jót, ami maradt, vagyis az embert.

Találtunk egy új lehetőséget arra, hogy kreáljunk magunknak egy világot, ahonnan kizárhatunk bárkit, ahol mi magunk lehetünk a főszereplők, amit teljes irányításunk alatt tartunk, ami megad mindent anélkül, hogy bármit tennünk kellene érte, ami csupán rólunk szól. És ez nem más, mint a digitális lét. És ebben élünk naphosszat.

Nézzük a megható videókat idegen emberekről, miközben elmegyünk a síró szomszéd kislány mellett, hallgatjuk az érdekes podcast-ket, miközben idős családtagjaink egyedül ücsörögnek kis szobáikban tele életbölcsességgel, egy kattintással pénzt juttatunk rászorulóknak, miközben elmegyünk a kisfiú mellett a gyermekünket bekísérve, aki megint éhesen jött iskolába, nézzük a gyönyörűen megkreált egészséges ételekből készült recepteket csokimajszolás közben, a természetfilmektől lenyűgözve ülünk, mellettünk pedig a mindeközben műanyag szeméttel felhalmozott teli kosár.

Még mielőtt a hatásvadászat látszatát kelteném, gyorsan át is térek magára a jelenségre, ami ma már mindennapos. Amivel kizárjuk egymást az életünkből. Miért is vált ennyire fontos részévé a digitális lét az életünknek?

A világháló egyfajta védőhálót húz körénk azzal, hogy pont olyanná válik, amire nekünk szükségünk van. Megteremtve ezzel egy olyan világot, amely nem létezik, csupán számunkra. Mi, akik még úgy nőhettünk fel, hogy nem ez határozta meg létezésünket, csak-csak elboldogulunk, ha kilépünk a digitális térből a valós világba. De mi a helyzet a gyerekekkel? Akiknek, amikor a világ felfedezése kapcsán kérdéseket intéznek hozzánk, a kezükbe egy digitális eszközt adunk, ami majd megadja a választ. Akik, ha lelküket mesével akarják feltölteni kezükbe eszközt adunk, ami majd mesél nekik. Akik, amikor dolgunk van, nem dologra tanítjuk őket, hanem kütyüt kapnak feladat helyett. Akik, ha magányosak, nem játszó pajtásokat kapnak, hanem saját avatárjukkal indulnak játszani. Még csak az esélyt sem adjuk meg nekik, hogy legalább abban a világban nőjenek fel, mint amiben mi felnőhettünk. Nem ők kérik az eszközöket. Mi adjuk kezükbe és emellé találunk ezer kifogást mellyel alá is támasztjuk tettünk létjogosultságát.

Amikor megszületnek, mind megfogadjuk, hogy a legjobbat akarjuk nekik. Ha a szülőszobában valaki a fülünkbe súgta volna, hogy mi magunk leszünk azok, akik gyermekünket elszigeteljük másoktól, vagy mi magunk fogjuk be a fülüket és zárjuk ki, amikor a család egy jóízűt beszélget, vagy mi magunk leszünk, akik a testet-lelket éltető mozgástól elfordítjuk és a kanapéra láncoljuk őket, vagy mi magunk leszünk azok, akik az éretlen kis lelkükbe agresszív és ijesztő képekkel belerondítunk, melynek feldolgozásában még csak nem is segítünk nekik, vagy mi magunk leszünk azok akik a boldogság látszatát keltve valós kis életüket unalmasnak állítjuk be, ha mindezeket valaki ott és akkor mondja nekünk, hogyan reagáltunk volna?

És ami most ennek kapcsán beugrik, bizony azzal kell nekünk majd egy nap szembenéznünk önmagunkban, ha mégis jó ötletnek gondoltuk beengedni őket a digitális világba.

Kifogások sora ugorhat be most:
Egyszerűen nincs időm játszani vele… Unatkozik, le kell kötni valamivel… Ők már ebben nőnek fel… A barátai is mind ezzel játszanak… Nem tudok rá hatni… Csak ez érdekli… Nincs kivel játszania… Nincs hol játszania… és a sort hosszan folytathatnám.

Amikor ezeket a kifogásokat kitaláljuk magunknak ne felejtsük el, hogy a gyerekek rugalmassága, kreativitása, alkalmazkodóképessége messze meghaladja a miénket.

Javaslom kezdjünk önmagunkhoz őszintén beszélni. A kérdés az, hogy akarjuk-e ezt így tovább folytatni, vagy mi magunk is kilépünk a digitális léttől való függésből, és szofisztikált eszközeinket arra kezdjük használni, amiben minket szolgálnak és nem arra, ami a saját valódi életünktől eltávolít bennünket. Mert ha így folytatjuk, pontosan azt fogjuk tenni azzal a világgal is, amit létrehoztunk magunknak, mint amit a természettel tettünk, kiírtjuk magunk körül és még csak észre se fogjuk venni, csak ha már nagy a baj.

Váltani csupán annak lesz késő, aki nem is akar.

Anya, elmeséljem a napomat? – huppan be a hátsó ülésre a kisfiam és egyből mondja is.

„Az udvaron kicsit játszottunk Balival, megnéztük a bogarakat, hogy megvannak-e még, amiket tegnap eldugtunk a hátsó részre a bokorba az uzsonnásdobozomba Lackóék csapata elől, azután fociztunk a negyedikesekkel – most a kapuban állhattam-, aztán már menni kellett fel, Zsuzsa néni fejbelőtt minket, sietni kellett mert tesivel kezdtünk, de elfelejtettem betenni a pólót és sajnos feketepontot kaptam……” és még hosszan mesélte a napját.
Látva a döbbenetet az arcomon megnyugtatott, hogy ne aggódjak a feketepont miatt, mert ez most nem számít bele a havi magatartásba.

Lázmérés, maszk, távolságtartás. Mind a vírus elleni védekezést szolgálja. A koronavírus elterjedése számos új intézkedés szükségességét hozta, mindannyiunk felelőssége lett a másik sorsa is. Vészhelyzetben a közösséget megvédő lényeges kérdéseket kell előtérbe helyezni. Nem is vitatom mindezt. De biztos, hogy a legmegfelelőbb módját találtuk meg mindennek?

Bekapcsolom a számítógépet és felugrik három hirdetés, ahol érintésmentes pisztolyos hőmérőket kínálnak akciós áron. A pisztoly szót még csak nem is próbálja helyettesíteni, hiszen így lesz ez mindenki számára egyértelmű. A szemfüles vevő gyorsan vesz is hármat egyszerre, hisz úgy olcsóbb, átgondoltan vásárol. Amit már talán kevésbé gondoltunk át, hogy magát a mérést hogyan is végezzük.

Elképzelhető, hogy az agyunk furcsa játéka ez megint. Lázas a gyermek, a szülő egyből fogja a homlokát. A szíve indítja a kezét. Érzi, hogy tüzel a kis test. Gyorsan teszi is a hóna alá a lázmérőt. És valóban, siessünk az orvoshoz. Szóval a lázmérést a homlokán észlelte, de végül a testén mérte meg. De akkor miért is tartja a feladatra kijelölt tanítónéni a homlokához a gyermeknek a pisztolyos hőmérőt? Mert azt úgy kell…

Játékbolt. A kisfiam szemében vad csillogás, ahogy meglátja a polcon a legújabb játékpisztolyt. Leveszi, hiszen a Janinak is hasonló van, nem maradhat le, de ott a viszolygás bennem, hogy miért kell olyan játékot vennem, ami egy olyan eszközt jelképez, melyet emberek megölésére készítettek? Végül csak a polcon marad. De szülinapjára meglett az a nagyitól.

Repülőtér. Csomagátvizsgálás közben kiszúrják a helyi piacon vásárolt érdekes tárgyat, ami valóban alakját tekintve akár még lőfegyver is lehet. Összeszorul a gyomom, hiszen beugrik mi van, ha a fegyvernek látszó tárgyat tényleg annak gondolják? Átvizsgálják a csomagot, elvezetnek egy külön terembe és már a gépem is mindjárt indul. A kételyt a megvásárolt tárgy alakja ébresztette az ellenőrző személyzetben. Jogosan, nem szólhatok semmit, hisz hasonló.

Ha mi – már sok esetben a színes fantáziáktól módszeresen megfosztott – felnőttek is összerezzenünk egy olyan dologtól, ami nyilvánvalóan teljesen ártalmatlan, talán el kell gondolkodnunk azon, mit okoz ez gyermekeinkben. A gyermekek világa színes és szórakoztató. Fantáziájuk szárnyal és még csak meg se kell erőltessék magukat ehhez az asszociációhoz.

Gyermekek milliói kezdik ma a napot úgy az iskolákban, hogy egy fegyvernek látszó tárgyal a tulajdon tanítónénije „fejbelövi” őket. Szükséges a hőmérés, mert a vírus terjedését meg kell állítani. De miért kell a homlokukhoz tartani? Sok intézményben felismerték már ezt és a csuklón mérik a hőmérsékletet. Mivel sokan kerülhetünk a munkánk kapcsán abba a helyzetbe, hogy kiállítanak minket a ház elé kezünkben egy pisztolyos hőmérővel, hogy az iskolába, munkába, vagy adott intézménybe érkezők testhőmérsékletét mérjük, ha megtehetjük végezzük mindezt átgondoltan. Ebben a nehéz és összetartást igénylő időszakban sok múlik azon, mennyire figyelünk oda azokra a részletekre is, mellyel a későbbi káros hatásokat elkerülhetjük.

Vigyázzunk egymásra hosszútávon is!

Devecseri Gábor versét bizonyára sokan ismerik, ahol a picinke cinkén, a szigorú molyon, a szerelmes hódon és még sok más állaton keresztül kedvesen mutat be nekünk különböző embertípusokat. Valahogy így igyekszem én is párhuzamot vonni a vezetők és az általuk irányított csapatok között. Hívjuk mi is segítségül a természetet és állítsunk emberi közösségeket ezzel párhuzamba.

Vezetői attitűdünk megválasztása előtt érdemes tájékozódnunk milyen csapatunk is van pontosan.

Kiből is válik jó és a szerepében magabiztos vezető egy közösségben?

Meglátásom szerint abból, aki megtalálja azt az erőforrást, melyet az általa vezetett csoport tagjai ösztönösen követnek!

Nézzük akkor mindezt a természet nyelvvén.

Mivel mással is kezdeném, mint a lovakkal.
Egy ménes esetében teljesen lényegtelen kérdés a szín, a szépség, az erő, de még a gyorsaság is. Ők a közösségük túlélése szempontjából legjobb döntéshozó után fognak menni. A ragadozók elkerülése és az élelemben gazdag legelők megtalálása az elsődleges feladat.
Az emberi társadalomban egy ilyen jellegű békés, gondolkodó közösséget vezetőként irányítani kellő intellektussal és empátiával nagyszerű lehet, hiszen folyamatos szellemi kihívást jelent vezetőjének a megújulás iránti vágy. Biztonságot a vezető azzal adhat, hogy a közösséget érintő fontos kérdésekben nem az egyéni, hanem a csoportérdekeket szem előtt tartva hozza döntéseit. A nyílt konfrontációt viszont a közösség tagjainak békés és elfogadó természetéből következően nagy valószínűséggel társak nélkül, egyedül kell majd a vezetőnek vállalnia a közösséget kívülről érő támadásokkal szemben.

Egy higgadt és jó döntéshozó lehet, hogy nagyszerűen elvezet egy ménest, a farkasfalka azonban tudomást sem venne róla, ereje láttatása nélkül semmibevétel lenne sorsa. Náluk az erő és annak folyamatos éreztetése a vezető feladata.
Egy ilyen jellegű emberi közösséget vezetni csak megfelelő energiaszinttel és magabiztos kiállással lehet, melyet szüntelenül fent is kell tartani. Hátránya, hogy ha erőtlen a vezetője akkor időről időre számíthat a pozícióját megkérdőjelező belső támadásra, hiszen tagjait elsősorban az egyéni érdekek érvényesítése vezérli. Motiválásuk is sokkal inkább az egyéni jutalmakon – az odavetett hús mennyiségén – alapul. Az ilyen jellegű közösség nagy ereje viszont a reakciókészség és az önállóság. A kívülről érkező támadások leküzdésében pedig a vezető soha nem egyedül kényszerül a harcok megvívására, önkéntes partnerei felszólítás nélkül, lelkesen csatlakoznak hozzá.

A nyájak és csordák vezetése során sem az erő, sem a jó kiállás nem nyom annyit a latba, mint az életkorral együtt járó tapasztalat. Az ilyen típusú közösségek alapját a kor és élettapasztalat iránti tisztelet képezi. Jellemzője a tiszteletteljes, elfogadó, hagyományokon alapuló környezet. A vezető követésének alapja a rutin, mely a közösséget nyugalommal és a biztonság érzetével tölti el. Nem kell, hogy különösen gyors legyen vezetőjük, hiszen a megfelelő vagy megszokott irány megválasztása fontosabb. A hagyományok megszegése, vagy a rutinon kívüli bármilyen kérés azonban ijedtséget, ellenállást válthat ki a tagokból, akik rugalmatlanok. Nagy erejük kitartásukban van, monoton munkavégzésük pedig legendásan erős.

A pávák esetében díszes tolluk és hangos rikácsolásuk kulcskérdés lehet pozíciójuk megszerzésében. Rendelkezhet akármilyen más értékkel, a sor elejére mégiscsak az állhat, akinek tollai a legszebbek, vagy hangja a legmesszebb ér. Bármennyire is furcsa, a külsőség vagy bármiféle magamutogatás, mely a test előnyös megformálása mellett az anyagi javak láttatásában nyilvánulhat meg, önmagában is követhetővé válhat bizonyos csoportok esetében. Előnyük, hogy viszonylag egyszerű elvárások mentén működnek, de a vezető pozíciója ebben a csoportban a legesendőbb, mivel egy díszesebb toll megérkezésekor kérdés nélkül cserélődnek a szerepek.

Mely tulajdonságok és attitűdök követhetőek akkor végeredményben?

Az erő? A magabiztos kiállás? A jó döntéshozatal? A tapasztalat? A megszokás? A rutin? Az anyagi javakkal vagy külsőségekkel felvértezettség?
Mindenki számára más!
Egy jó vezető nem arra pazarolja az idejét, hogy meg- vagy elítélje beosztottjai milyen értékeket követnek ösztönösen, sokkal inkább ezeket felmérve egy hatékony stratégia kialakítása lesz a célja. Kellően következetes és tudatos hozzáállással pedig a belőle ösztönösen megformálódó tulajdonságok követésére állítja át csoportja tagjait.
Persze nem biztos, hogy az általunk vezetett közösség ilyen letisztultan egy dolog után megy, sokkal inkább valószínű, hogy egy kisebbfajta állatkertbe keveredünk, ahol a farkas a bárányt akarja felfalni, de miközben igyekszünk őt megvédeni, halálra rémül az erőtől, amit az ő védelmére használunk, majd a lovak megriadva a vélt veszélytől csoportos menekülésbe kezdenek és esztelen rohanásuk közepette elsodorják a pávát, aki gyönyörű tollait vesztve mély önsajnálatba burkolódzik.

„Amit nem tudsz egyszerűen elmagyarázni azt nem is érted egészen.” – Einstein nagyszerűen megfogalmazott idézete hagy legyen most a bemutatkozáshoz a mottóm.

Mivel is foglalkozom?

Emberekkel és lovakkal. Így együtt.

Hol az én szerepem? Megteremtem annak a lehetőségét, hogy megértsék egymást és tudjanak hatni egymásra.

Miért csinálom? Mert lovaim segítségével részese lehetek egy olyan csodának, ahol láthatom emberek korlátainak csökkenését és életük kiteljesedését.

Tanulásom útja. Emberszeretet és természetszeretet. Ezek kísérték mindig utamat. Az a fajta gyerek voltam, aki a suliból hazafele azon az úton ment, ami a legtöbb macskás és kutyás házon keresztül vezetett. A mozgás iránti folyamatos szükséglet és a gyógyítás vágya miatt választottam a gyógytornász szakot, majd az egyetemi diplomámat már Budapesten a Semmelweis Egyetemen szereztem, a doktori disszertációmat pedig újra szülővárosomban, a Debreceni Egyetemen védtem meg. Ebben a lovasterápia hatásmechanizmusának bizonyításával foglalkoztam. A lovak gyermekkorom óta közel álltak hozzám, de a főiskolás évek alatt kerültek újra az életembe. A kevésbé izgalmas előadások alatt és a szabadidőben szinte folyamatosan a lovardában voltam. Első lovamat is ekkor kaptam édesapámtól, onnantól kezdve tényleg csak aludni jártam haza. Elvégeztem a diplomára épülő lovasterapeuta képzést, majd jópár évvel később az erre épülő lovas-coach képzést. Ma már saját lovardámban több mint egy évtizedes tapasztalattal és sok sikeres esettel a hátam mögött végzem munkámat négylábú barátaim segítségével.

A munkámról egyszerűen, érthetően

Lovasterápia – hippoterápia

A lovasterápia ereje a nagymozgások ugrásszerű fejlesztésében rejlik. Azoknál a pácienseknél, ahol a járási funkció gyenge vagy kiesett, kiváló lehetőség a lovasterápia a járás mintegy helyettesítésére. A járásra nem csupán helyváltoztatás szempontjából van szükségünk. A járás olyan bonyolult funkció mely alapvető idegrendszeri folyamatokat indít be, kiesése nem csupán a fizikumra, hanem a mentális és szellemi funkciók csökkenésére is hatással lehet. Amíg valamit el nem vesztünk, sokszor nem is tudjuk mennyire fontos az számunkra. Pácienseim a ló hátán ülve, azzal eggyé válva újra részesülhetnek ebben az alapvető mozgás élményben.

Számomra pedig csodálatos érzés, amikor részesévé válhatok annak, amikor egy valamilyen szinten kiszolgáltatott ember „lábakat” kap és a ló hátán legyőzi félelmeit és elkezd kinyílni. Tiszteletreméltó a bátorságuk, a bizalmukat megkapni pedig felemelő érzés

Mi a titok a lovon ülésben?

Elkezdhetném most bonyolult mozgásvizsgálatok eredményét statisztikákkal alátámasztott összefüggésbe állítani a központi idegrendszer mozgásvezérlő funkcióival, de ehelyett most inkább röviden, egyszerűen és érthetően leírom mitől is működik mindez. Az egészségügyben jellemző a páciensek számára érthetetlen, szakkifejezésekkel túlzsúfolt beszéd. Ezeket mellőzve igyekszem képet adni a lovasterápia hatásmechanizmusáról.

A lovon való ülés az emberi test számára természetes mozgást vált ki a lovasból. Ugyan sokkal nagyobb kitérésekkel, de az emberi járás leképeződése valósul meg. Amikor a járásban bármilyen eltérés van, legyen szó a test alaki elváltozásáról, vagy a központ irányításának zavaráról felborul a mozgáskép és elsőként sérül az – amire rendeltetett – a hatékony előrejutás.
Bizonyára sokaknak ismerős az a helyzet, amikor a gyermek elsőként találkozik egy új mozgáshelyzettel és a maga módján kezdi megoldani azt. Gondoljunk csak arra a rengeteg szívet melengető helyzetre, amikor a kisgyermekek először próbálkoznak a vízben mozogni, felszínen maradni. Szülőként mindenkinek bevillan egy kép a gyermekéről, de biztos vagyok benne, hogy ahány gyermek, annyi megoldási kísérlet. Azután persze ezek a kis rendezetlen, nem igazán hatékony mozgásformák megfelelő iránymutatással célszerűvé válnak. A víz ebben a példában a kóros idegrendszeri funkció, melyre a személy adott mozgással reagál. A feladat – ami nem egyszerű – a megfelelő iránymutatás megadása az idegrendszernek a test felől, hogy ez a rendezetlenből a normál felé haladjon. Amitől a lovasterápia egyedülálló ebben, hogy úgy ér el tartós idegrendszeri változásokat az agyban, hogy a test felől a ló normál emberi mozgásának leképezését mintegy betáplálja az agyba.

Lovas-coaching
A harmónikus és kiegyensúlyozott élet sok tényezőn múlik. A bennünket körülvevő környezet sokban hozzájárul ahhoz, ahogyan a mindennapjainkat megéljük. A munka és a magánélet kihívásainak megoldásában nem csupán azok megértése, de a helyzetekhez való megfelelő alkalmazkodás döntő lehet. Ahhoz, hogy ezekkel könnyebben boldoguljunk, fontos képet kapnunk magunkról és a minket körül vevőkről.

Felmerülhet a kérdés, hogy mindezen hogyan segít a ló?
A választ a ló lényében kell keressük!

A mai ember elszakadt a természettől, sokszor csupán képernyőn keresztül kap róla igazán mély benyomást. Vonzalmunk a természet felé azonban sohasem múló. Ritkán visszatérve és azt szemlélve nyugalmat és egy magától érthetődő rendet tapasztalunk. Ezt a hatékonyan működő rendszert értőn figyelve mindinkább rájövünk arra, mennyi mindenre választ adhat mindez a saját életünkben. Felismerjük, hogy a dolgok rendszerét értelmezve, abban saját magunkat megértve megtalálhatjuk helyünket és interperszonális kapcsolatainkban is sokat fejleszthetünk magunkon.
A lovak világa csodálattal teli vonzódást jelent sok ember számára. Oka talán abban rejlik, hogy a lovak elfogadása teljesen érdektől mentes, kizárólag pillanatnyi viselkedésünk és hozzájuk való viszonyulásunk határozza meg kapcsolatukat velünk. Társaságunkat nem az ételért, vagy a megtanult sztereotípiák alapján keresi, egyetlen vezérlője az a jelrendszer melyet felőlünk kapnak. Kifinomult, ember iránti érzékenységéből kiindulva egyedülállóan hatékonyan tárják fel érzelmi állapotunkat, alkalmazott stratégiáinkat, befektetett energiaszintünket, fókuszpontjainkat és gondolkodásmódunkat, de félelmeinket és gyengeségeinket is. Ítélettől mentes szelíd világuk pedig lehetőséget teremt az ember számára önmagáról tiszta képet kapni.
Önmagunkat talán nem tökéletesnek szeretnénk látni, sokkal inkább megérteni azokat a nehézségeket, amelyekkel küzdünk egy adott helyzetben. Ezeknek a feltárását és megértését követően már sokkal célszerűbben és hatékonyabban teljesíthetjük a ránk váró feladatokat.

Elérhetőségek:

Dr. Pálinkás Judit

+36-30.412.59.47

lovasterapia.motivalo@gmail.com