Kínnal gyűlt tapasztalatokat hálóként mások védelmére kifeszíteni? Szellemi értékeket örökre fenntartani? Halhatatlan művésszé válni? Keserűségben vigasztalódást keresni? Szárnyaló boldogságot világgá kürtölni? Önfeledt vidámságot szétterjeszteni? Fájdalmat szavakkal enyhíteni? Összekuszálódott lelkünk kimosni és kiteregetni?

Azt hiszem mindenki, aki valamilyen formában írásra adja a fejét, céllal teszi. Mert az íráshoz bizalom kell. A jó író olyan mélységben mutatja meg magát, ahol esendő és védtelen.

Lelkét betűnkként szedegeti össze és rávési a lapra, majd remegő kézzel átnyújtja sok ismeretlennek abban a reményben, hogy értékelik és kíméletesen bánnak vele.

Aki ír – megoszt belső gondolatokat – felkészül arra hogy megítéltessen, de leghőbb vágya mégiscsak az, hogy soraival hatással legyen mások lelkére. Mindezt önmagunkkal is megtehetjük. Nem kell a szavak mesterének lennünk.

Az írónak is akad pár titkos oldala, amivel úgy beszéli ki magából gondolatait, hogy nem adja át önmagát másoknak. Ezeket a sorokat lelke legmélyebb rétegeiben féltve őrzi.

Ilyen sorok minden ember lelkében vannak. Aki nem ír, annak is. Ahhoz, hogy ezek hatással lehessenek, vagy akár ne legyenek túl nagy hatással az életünkre vegyük elő és olvassuk fel magunknak, mert a legnagyobb előrelépést a bennünk rejtve maradt érzéseink mentén érhetjük el.

Ne csupán másokat olvasgassunk. Merjünk a saját lelkünkbe is belelapozni!

Megszületni erre a világra. A legnagyobb katarzis. Bárki, aki részese lehet egy ember világrajövetelének átszellemül, ahogy elmeséli saját történetét. Mindennek a megélése embert formáló és véglegesen belénk épülő tapasztalást ad. Akinek megadatik, hogy ennek részese legyen ő a szülő.

Ezután elkezdődik egy egészen új szerep. Az élet sosem volt még ennyire egyértelmű. Nem kell gondolkodnunk milyen feladatunk van. Nem kell priorizálni. Azok a kérdések, amiket eddig nap mint nap feltettünk magunknak mostanra lényegüket vesztették. Adjuk viszont, ami belőlünk jön és a szükség hívta életre. Gondoskodó és támogató szeretetet. És aki ezt megadja ő válik a gyermek számára anyává, apává.

Ne féljünk kettéválasztani ezeket a szerepeket Az élet mutatja a példát, mennyire meg lehet ezt tenni.

Vannak szülők, akiknek megadatik, hogy világra hozzanak egy gyermeket, de anyává, apává nem válhatnak. Vannak anyák és apák, akiknek a szülővé válás nem adatik meg és gyermekeik legnemesebb anyjává vagy apjává válnak.

A szülővé válás egy adott pillanatban történik, az anyává, apává válás egy folyamat. És a folyamat velejárója az állandó változás is. Mindenki, aki arra törekszik, hogy jól csinálja, máris jól csinálja.

A szülőség megadathat, anyává és apává lenni kell.

Legfőbb feladatunk megtalálni azt a mesgyét, ahol gyermekünk biztonsággal kibontakozhat. Óvni, de csak addig amíg ez nem korlátozza. Támogatni az útkeresésben, nem kijelölve azt. Dicsérni, de nem mások fölé emelni. Hagyni azután repülni, bízni sikereiben, de elsőként odaérni amikor kudarcai súlyát nem győzi el.

Meghatározóvá válni anékül, hogy bármit meghatároznánk.

Amikor a szükség mellett elvárásra is marad energia, vágyaink is szerepet kapnak.

Látunk egy didergő embert, nem az jut eszünkbe, hogy milyen színű és márkájú kabát lenne jó neki. Adjuk, ami a legközelebb van és a leghamarabb segít rajta. Ö pedig nem becsmérli, egyből testét melengeti vele.

Tegyük ugyanezt a szeretettel. Adjuk annak, akinek szüksége van rá, mindegy milyen formában. Tegyünk mindezt önzetlenül, soha ne kössük feltételekhez.

Adhatunk az önzetlenségen kívül másképp is. Tehetünk valamit viszonzást remélve, vagy feltételekhez kötve. És az is teljesen helyénvaló. De ott ne felejtsük el vállalni a kölcsönösséget. Ne rejtsük az önzetlenség takarója alá. A kölcsönösség fontos akkor, amikor a másik is képes adni, neki pont annyira, mint nekünk. Ne fosszuk meg tőle ezt az érzést.

Kislányom mondata a fülembe cseng: „Nem arra vagyok éhes anya…” És ilyenkor mindig jön a mondat, amit ezerből ezer anyuka felelne erre: „Akkor nem is vagy igazából éhes…”
Ez már nem szükséglet sokkal inkább vágy.

Gyermekünk vágyait egészen másképp kell kezelnünk. Hogyan jelenhet itt meg a kölcsönösség? Segíthetünk abban, hogy vágya valóra váljon, de ne sajátítsuk ki az elérés örömét. Hagyjuk őt is tenni érte, hogy beteljesedése után benne is tartósan megmaradhasson a jóleső érzés. Ha rendszeresen megfosztjuk őt az elérés örömétől, vágya csupán elvárásait fogja növelni, nem sarkallja őt az örömöt adó tettekre.

Vágyni, örülni, boldogságot érezni mind nagyon csodás. A szeretet az amire ki tudunk éhezni és alapvető szükségünk van rá, az örömre vágyunk és teljessé tesz bennünket. Nagy különbség van a kettő között. Szükségleteink és vágyaink életünkbe betöltött szerepe rendkívül fontos. Helyezzük el ezeket jól, hogy a boldogságunk tudják szolgálni.

Az érdek indította önzetlenségbe öltöztetett gesztus az egyik legveszélyesebb fegyver, amit használunk magunk és mások ellen. Ráadásul becsapós is. A tett után közvetlenül nem marad el a katarzis, elönt bennünket az a semmihez nem fogható érzés, amit akkor érzünk, ha jó ér minket, vagy jót teszünk másokkal. Hosszabb távon azonban alábbhagy az öröm, mert az elvárasunk táplálta hiány rossz érzést gerjeszt bennünk. Vannak kölcsönösen önzetlen tettek is, de jóval kevesebb mint amennyire ezt kényszerűen rá akarjuk húzni. Jószándékunk akkor fordul ellenünk, ha az önzetlenség álságos arca mögé bújtatjuk, így a kölcsönösség okozta szépséget elveszítjük, és minkét oldalról keserűségbe fordul.

Ha jól tudunk adni magunkból mindenki számára beteljesülés lesz, a katarzis is megmarad a pillanatban és az öröm is hosszútávon, melyek végül boldogságunk szolgálatába állnak.

Példakép helyett bálványok.

Tanítómester helyett influencerek.

Megtapasztalás helyett látványképek.

Igéző szempár helyett filterezett fotók.

Baráti beszélgetés helyett chatek.

Ismerkedés helyett szűrések.

Mély beszélgetés helyett blogok.

Véleményalkotás helyett podcastek.

Vezető helyett adminok.

Cél helyett wifi keresés.

Hatás helyett befolyásolás.

Nevetés helyett smiley.

Összekulcsolt kezek helyett tagelés.

Randevú helyett társkereső oldalak.

Megismerés helyett like-ok.

Függés helyett függőség.

Szórakozás helyett időrabló időtöltés.

Megvitatás helyett letiltás.

Szakítás helyett ismerős törlése.

Együttérző ölelés helyett szomorú emoji.

Feltöltődés helyett letöltések.

Barát helyett sok ismeretlen ismerős.

Emlék helyett dropboxok.

Élet helyett jelenlét a térben.

Életünk egyes korszakait különböző sebességgel, intenzitással és fókusszal éljük meg.

A pici baba amikor megszületik alig érzékel valamit, számára csupán annyi a fontos, hogy szülei a közelében legyenek. Beköthetik kis autósülésébe, vihetik bárhová, nyugalmát egyedül közelségük elvesztése zavarhatja meg.

A kisgyermek ezután már elkezd érdeklődni, nézi hogyan is vezet a szülő, világa viszont még inkább az autó belsejében van. Nem érzékeli az utat, amin halad. Kis játékautójába beülve és szüleit leutánozva jön rá egyre inkább, hogy az autó bürrögtetése és a kormány rángatása mellett orra is lehet bukni, ha nem vigyáz.

A fiatalság a száguldásról szól. Nincs idő megcsodálni, mélyen megélni a világot, csupán a sebesség felpörgetése, az elért egyéni rekordok és a többiek túlszárnyalása a cél. Ott élni bent az autóban, mit sem törődve egy szép repcemezővel, legfeljebb azzal, aki mellénk állva versenybehívható. Egy másik korszakból talán önzőnek tűnhet ez, de sokkal inkább öncélúnak nevezném, melyben a cél az egyik legfontosabb dolog, az önmagunkra rátalálás, a függetlenedés.

Addig mindent meg kell és akar is élni a fiatal, amíg olyan irányt nem talál, amiben már a saját útját látja. Száguldásának korszaka addig tart ennyire intenzíven, míg valakit vagy valamit meglátva odakapja fejét és már nem a gázt nyomja tovább. Ekkortól egy biztos parkolóhelyet keres autójának, ahova talán majd mindig beállhat.

Azután eljön az idő, amikor régi őrült pillanatait is elengedi, megválik a sebesség jelképétől és a belőle életre kelők köré igyekszik védőhálót húzni egy nyugodtabb és átgondoltabb autózással. A védőháló persze zavarni kezdi majd azokat, akiket védelmezni szánva kifeszítette, és miközben a vezetése során megtapasztalt nehézségektől igyekszik megvédeni az utána jövőket, utódai már rég tudják mit is fognak egész másképp csinálni, elkövetve pont ugyanazokat, amiket makacs fejjel ő is annak idején.

Eljön az is, amikor a kialakított szokásai alapján kezd vezetni az ember. Ekkor már az út, amin jár, jelenteni is kezd valamit. Egy emlékekkel teli utca, erdő, ház vagy egy jól ismert vendéglő, ami mellett elhaladva hallani véli a korábbi önfeledt nevetését, visszajön az érdekes beszélgetések hangulata, vagy szinte érzi annak a csóknak még az ízét is, mely emlékként ott felidéződik benne. Jól ismert útja biztonságot, nyugalmat és védelmet ad neki, letérni róla ekkor már valami igazán fontos és jó okkal szokott csupán.

És végül eljön az az idő, amikor már nem vezet többet. Már nem úgy észleli a világot, túl gyorssá válik az élet, de minden bucka, minden kő, ami mellett elhalad mesél.  Elmeséli neki az életét. Ekkor beül valaki mellé, aki gondoskodó szeretetével elviszi oda amerre az élet még szólítja és talán útközben odaadhatja neki szívében féltve őrzött emlékeit, hogy egy nap ő vigye magában tovább, ha elfogy az ereje az útjához.

Ezeknek a sebesség különbségeknek fontos tanulságai vannak.

Az első, hogy minden korszaknak megvan a maga komfortos haladása. Aki benne ragad egyben vagy siettet egy másik korszakot harmóniáját veszti. Egy fiatalságért versenybeszálló, vagy fiataloknak utat nem adó kormányába kapaszkodó idős, egy állandóan parkolóhelyet hajkurászó útját nem megélő, egy kormányt másnak túl hamar átadó önmagát kiszolgáltató tévelygő, vagy a világtól elforduló úttalan fiatal lemaradhat a saját kora adta szépségekről.

A másik, hogy a saját utunkról a magunk sebessége mellett nem biztos, hogy megfelelően tudjuk megítélni azt, ahogyan a másik halad. Megférünk mi mind azon a bizonyos úton, attól még, hogy nem egyformán haladunk rajta.

És talán a legfontosabb, hogy ennek az utazásnak mindenki számára eljön a vége. Akár megéltük, akár nem. Akár élveztük, akár nem. Akár olyan emberekkel utaztunk, akikkel élmény volt az út, akár nem. Akár szívünknek kedves tájakat jártunk be, akár nem.

Így aztán ha utunkat nem kíséri éppen szörnyű jégeső, vihar, beláthatatlan köd, vagy nem ér elkerülhetetlen baleset, ne felejtsük el minden pillanatát élvezni és megélni. Vegyük észre, hogy a kormánynál ülünk, még ha a forgalmat, az út minőségét, vagy a mellettünk haladók vezetését nem is befolyásolhatjuk, de magát az útirányt és azt, hogy hogyan járjuk be, mi magunk választhatjuk meg.

Miért akkor most mindez?

Az, hogy miért indítottam útjára ezt az oldalt nem tudnám egészen pontosan megmondani. Sugallatra, bíztatásra, őszintén megmutatni magam, a felgyűlt sok élmény indította gondolatok kifejezésére. Egyik sem fedi a teljes okot.

Sokkal inkább valószínű az, hogy menthetetlenül hiszek a bennünk lakozó boldogságban.

Meggyőződésem, hogy mindenkiben a jót kereső szándék van és minden ezzel ellentétes csupán azért van mert eltévedünk. Amikor ez történik sok minden segíthet: útbaigazítás, tanács, térkép, iránytű, követhető hangok, fények, belső megérzések. Nyughatatlan gondolataim ennek mentén pont annyira szólnak saját magamnak, mint mindenki másnak. Senki nem tudja mindig a jó utat, együtt tévelygünk ebben a világban, csak mind a saját utunkon. De vannak találkozások és események, melyek ránk hatva – legyen az végül akármilyen előjellel ellátott – világosabbá teszik számunkra életünket. A rám ható világ alapján szövődött gondolataimat igyekszem itt szavakba önteni azzal a reménnyel, hogy másnak is segít bejárni az útját.

Új járvány indult még jóval a koronavírus előtt. Hedonista apátia vette kezdetét. Az átfertőzöttség hatalmas. De nem észleltük a bajt. A kórság tünetei nem bennünk keletkeztek, mi élvezhettük tovább önző létünk adta gondtalanságunkat. A mohó és törtető élet, amit társadalmunk élni kezdett kezdetben pozitív életfelfogásnak tűnt sokak számára, hatásaival azonban most már lassacskán szembesülünk.
Kezdjük érezni a saját bőrünkön, mert nagy tömegeket érint. Egyre többen észlelik a következményeket, amit a másikban dúló „betegség” bennük okoz.
Jelenleg ott tartunk, hogy az okot is pontosan látni véljük, tudjuk kitől „kaptuk el” a rosszat, ki bántott, kitől kell félni, ki az oka mindennek… de addig gondolatban már nem jutunk el, hogy mi magunk kiben mit okoztunk.
A terjedő lelki pandémia megoldása is érdekes volt, hiszen valamiféle furcsa nyájimmunitás alakult ki az emberekben. Érzéketlenné váltak a környezetükben élőkkel szemben.
De a baj már akkora, hogy megoldást akarunk. Akarunk! Mi lenne, ha ehelyett inkább szeretnénk? Szeretnénk! Mondjuk egymást.

Nem egyszerű a mai világban megtalálni a vágyott, igaz kapcsolatokat.

Sem nőként, sem férfiként.

Van a világ fejlődésében valami csodálatos, amiben a kínálkozó lehetőségek szinte végtelenek. Magában hordoz viszont sok torzulást is. A techikai fejlődés megadja nekünk a gyorsaságot, mellyel a nagy távolságok legyőzése után a világ bármely pontja elérhető számunkra. Az azonnal készen kapható végtelen információk tömkelegével egyszersmind együtt jár a határtalan szórakozás lehetősége. Az orvosi vívmányok segítségével ma már nem csupán az egészségünk tartható meg tovább, de a megálmodott bármilyenre alakítható külső szépség, vagy korosodva a fiatalság látszata is elérhetővé válik.

De biztos, hogy minden régi dolgot el kell engedjünk?

Amióta világ a világ a Nő arra vágyik, hogy meghódítsák. A Férfi pedig felfedezni vágyik a Nőt. Elérve egymást pedig mindkettő vágya szeretni és szeretve lenni.
Nagyanyáink tudták, hogyan tárják apránként fel világukat a férfiak előtt. Egy ápolt, szép külső megannyi titkot rejtett még. Ott volt a sok felfedezni való mélység, a lelki és szellemi gazdagság. Egy nőnek a rétegeiben rejtőzött az igazi vonzereje. Ezeket a rétegeket azonban ugyanúgy ápolgatta, mint külsejét.
Abban a pillanatban amikor elköteleződünk egyik rétegünk túlzott „karbantartása” mellett, megbomlik az egyensúly. Ha csupán a tökéletes test, arc, forma kialakítására koncentrálunk lehet nagy népszerűséggel hódítanak meg férfiak tömegei, elmarad azonban a nő felfedezésének varázsa, ha ürességet talál a gyönyörű csomagolás alatt. Mi pedig elkeseredve állunk a bíztató kezdet után ismét csalódottan.
Ha viszont minden külsőséget nélkülözve csupán lelki, szellemi értékeik fejlesztése és kimutatása felé billen el a mérleg a hódítás lesz keserédes a férfi számára, hiszen elhanyagoltságunk rétegén is áthaladva tud csupán számára belsőbb, gazdag világunk feltárulkozni.

A hódítás öröme a szépség, a szüntelen felfedezni vágyást a mélység táplálja. A szépségünket elhinni és ápolni kell, a mélységünket magunk örömére kialakítani és kellő bátorsággal feltárni az életünkbe érkező előtt.

A kulcs pedig a szeretet, mely akkor válhat boldogságunk megnyitójává, ha nem önmagunk iránt tápláljuk csupán, hanem a másik felé fordítjuk.

Van bizony. Házilag elkészíthető formában. Azonnali teendőink tüneteket esetén!

A lustaság ellen egy kiadós munka véd meg. Az embertelenség ellen egy adag jótett. A keserűséget elűzi a rendszeresen alkalmazott szívből jövő mosoly. Az irigységet az önzetlen segítség kúrálja. A hazugság ellenszere a bátor szembenézés. A tudatlanság kóroka a rendelkezésre álló információk iránti érdektelenség. A lobbanékonyság lefolyását az önuralom befolyásolja. Az arrogancia káros következményei szerénységgel orvosolhatóak. A faragatlanságnál fennáll a fertőzés veszélye. Az önzőség gyakrabban fordul elő olyan esetekben, ahol a gondoskodás képessége lecsökken. A gyávaság tüneteit a nehéz helyzetek rendszeres gyakorlása csökkenti. A kritikusok meggyőződésük mértékletes és belátó használatával gyógyulhatnak. A türelmetlenség ellenszere a higgadt elvonatkoztatás. A korlátoltság súlyosságát a világ minket nem érintő részére való nyitottság befolyásolja. Az agresszív tünetek enyhítésére a szelídség ad enyhülést. A hatalmaskodást a másokba vetett hit csökkenti. A kétszínűség gyógyszere az utak átláthatóvá tétele. A nagyképűség elfajulását kivédi az esendőség feltárása. A bosszúvágyat féken tartja a megbocsájtás. A felelőtlenségre gyógyír a következményekkel való szembesülés. A rágalmazást kioltja a tisztesség.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Mindenki cipeli terheit a saját életét jelképező zsákjában.

Bizonyára sokaknak ismerős a tanmese, amikor sok elégedetlen ember kiviszi a maga kis zsákját egy nagy mezőre, benne az élete nehézségeivel, majd leteszi. Bár bárkiébe belekukkanthat, felveheti és akár hazaviheti az övé helyett, de végül mégis mindenki a sajátjával a hátán tér haza. Ami szerintem lényeges és talán kimaradt a történetből, hogy mi is történik az alatt az idő alatt amíg elvittük, letettük és újra a hátunkra vettük az életünk nehézségeit megtestesítő zsákot?

Mindenki mást.

Van, aki mindenkinek mutogatja, hogy lássák mennyi terhet cipel. És sértve, fenyegetve érzi magát, ha nem kap kellően megrökönyödő tekinteteket, bár tudva lévő, hogy a mező legfontosabb terheit tartalmazó zsákjáról beszél.

Van, aki szégyenkezve igyekszik egy fa mögé rejteni terheit nehogy más belelásson, és mindent megtesz azért, hogy zsák-nélkülinek látszon.
Van, aki szemtelenül kinyitogatja másét és nagy tömegeket zendít össze, hogy megmutassa lám milyen szörnyű dolgokat is rejt a másik táskája. A magáét persze csendes helyre teszi…

Vannak a bandába tömörülő mások terhein gőgösen mulatók, akiknek erejük rögtön elvész, ha egyedül maradva gúnyukat vállalni kényszerülnek.
Van, aki kihasználva az időt álnok módon más zsákjába teszi saját terheit, nem számolva azzal, hogy ezek a zsákok, mint a mágnes a fémet visszavonzzák saját terhüket. Megszabadulni tőlük csakis cipelésük által tudunk.

Van, aki készséggel figyelmeztet terhed súlyára, ha megengedted magadnak, hogy kicsit felejtsd annak nyomását, ebből merítve erőt saját gyengeségének leküzdésére.
Ezek az emberek azonban elfeledkeznek arról, hogy akik ezeket a nagy nehéz terheket alázattal cipelik már megerősödtek a súly alatt, így legfeljebb az álságos lehúzása az, amit le kell győzniük erejükkel. Akik pedig lehúznak másokat elgyengülnek ebben és saját terhük cipeléséhez már esetleg nem marad erejük.

Vannak azonban olyanok is, akik más zsákjában a magukéhoz hasonlót keresnek, s találva az összekapaszkodásban reménykednek és ekkor hinni kezdenek abban, hogy terheiket talán mégiscsak elbírják, látva azt ahogyan más is képes megküzdeni a hasonló nehézségekkel.

És végül léteznek olyanok is, akik különös erővel rendelkeznek és még ha nagy terheket cipelnek is hátukon mások zsákja alá is benyúlva könnyítenek azokon, akiknél szükségét érzik. Őket arról ismerheted fel, hogy az úton melléd érve észrevétlenül valahogy magad sem érted, de könnyebb lesz minden.

A nap végén persze mindenkinek haza kell térnie saját terhével s azzal egyedül megbirkózni. Legyen tanulság számunkra az, hogy az embereket nem csupán terhük súlyában mérhetjük le, hanem abban is ahogyan cipelik mindezt.

Végezetük egy apró jó tanács, higgyük el, terhünk nyomását nem mérleggel mérhető súlya határozza meg, hanem az amilyen nehéznek megéljük cipelését.