Kínnal gyűlt tapasztalatokat hálóként mások védelmére kifeszíteni? Szellemi értékeket örökre fenntartani? Halhatatlan művésszé válni? Keserűségben vigasztalódást keresni? Szárnyaló boldogságot világgá kürtölni? Önfeledt vidámságot szétterjeszteni? Fájdalmat szavakkal enyhíteni? Összekuszálódott lelkünk kimosni és kiteregetni?
Azt hiszem mindenki, aki valamilyen formában írásra adja a fejét, céllal teszi. Mert az íráshoz bizalom kell. A jó író olyan mélységben mutatja meg magát, ahol esendő és védtelen.
Lelkét betűnkként szedegeti össze és rávési a lapra, majd remegő kézzel átnyújtja sok ismeretlennek abban a reményben, hogy értékelik és kíméletesen bánnak vele.
Aki ír – megoszt belső gondolatokat – felkészül arra hogy megítéltessen, de leghőbb vágya mégiscsak az, hogy soraival hatással legyen mások lelkére. Mindezt önmagunkkal is megtehetjük. Nem kell a szavak mesterének lennünk.
Az írónak is akad pár titkos oldala, amivel úgy beszéli ki magából gondolatait, hogy nem adja át önmagát másoknak. Ezeket a sorokat lelke legmélyebb rétegeiben féltve őrzi.
Ilyen sorok minden ember lelkében vannak. Aki nem ír, annak is. Ahhoz, hogy ezek hatással lehessenek, vagy akár ne legyenek túl nagy hatással az életünkre vegyük elő és olvassuk fel magunknak, mert a legnagyobb előrelépést a bennünk rejtve maradt érzéseink mentén érhetjük el.
Ne csupán másokat olvasgassunk. Merjünk a saját lelkünkbe is belelapozni!
