Amikor a szükség mellett elvárásra is marad energia, vágyaink is szerepet kapnak.

Látunk egy didergő embert, nem az jut eszünkbe, hogy milyen színű és márkájú kabát lenne jó neki. Adjuk, ami a legközelebb van és a leghamarabb segít rajta. Ö pedig nem becsmérli, egyből testét melengeti vele.

Tegyük ugyanezt a szeretettel. Adjuk annak, akinek szüksége van , mindegy milyen formában. Tegyünk mindezt önzetlenül, soha ne kössük feltételekhez.

Adhatunk az önzetlenségen kívül másképp is. Tehetünk valamit viszonzást remélve, vagy feltételekhez kötve. És az is teljesen helyénvaló. De ott ne felejtsük el vállalni a kölcsönösséget. Ne rejtsük az önzetlenség takarója alá. A kölcsönösség fontos akkor, amikor a másik is képes adni, neki pont annyira, mint nekünk. Ne fosszuk meg tőle ezt az érzést.

Kislányom mondata a fülembe cseng: „Nem arra vagyok éhes anya…” És ilyenkor mindig jön a mondat, amit ezerből ezer anyuka felelne erre: „Akkor nem is vagy igazából éhes…”
Ez már nem szükséglet sokkal inkább vágy.

Gyermekünk vágyait egészen másképp kell kezelnünk. Hogyan jelenhet itt meg a kölcsönösség? Segíthetünk abban, hogy vágya valóra váljon, de ne sajátítsuk ki az elérés örömét. Hagyjuk őt is tenni érte, hogy beteljesedése után benne is tartósan megmaradhasson a jóleső érzés. Ha rendszeresen megfosztjuk őt az elérés örömétől, vágya csupán elvárásait fogja növelni, nem sarkallja őt az örömöt adó tettekre.

Vágyni, örülni, boldogságot érezni mind nagyon csodás. A szeretet az amire ki tudunk éhezni és alapvető szükségünk van rá, az örömre vágyunk és teljessé tesz bennünket. Nagy különbség van a kettő között. Szükségleteink és vágyaink életünkbe betöltött szerepe rendkívül fontos. Helyezzük el ezeket jól, hogy a boldogságunk tudják szolgálni.

Az érdek indította önzetlenségbe öltöztetett gesztus az egyik legveszélyesebb fegyver, amit használunk magunk és mások ellen. Ráadásul becsapós is. A tett után közvetlenül nem marad el a katarzis, elönt bennünket az a semmihez nem fogható érzés, amit akkor érzünk, ha jó ér minket, vagy jót teszünk másokkal. Hosszabb távon azonban alábbhagy az öröm, mert az elvárasunk táplálta hiány rossz érzést gerjeszt bennünk. Vannak kölcsönösen önzetlen tettek is, de jóval kevesebb mint amennyire ezt kényszerűen rá akarjuk húzni. Jószándékunk akkor fordul ellenünk, ha az önzetlenség álságos arca mögé bújtatjuk, így a kölcsönösség okozta szépséget elveszítjük, és minkét oldalról keserűségbe fordul.

Ha jól tudunk adni magunkból mindenki számára beteljesülés lesz, a katarzis is megmarad a pillanatban és az öröm is hosszútávon, melyek végül boldogságunk szolgálatába állnak.