Közel száz év elég volt ahhoz, hogy a bolygónkon található érintetlen természet felét kiirtsuk. Modern, kényelmes és gyors világot teremtettünk magunknak, kiszorítva sok-sok élőlényt, maradni csupán azokat engedtük, melyek szolgálatunkba álltak. A fejlődéstől már olyannyira függővé vált az emberiség, hogy talán már észre sem vette, hogy melyik volt az a pont amikor tevékenysége elkezdett – a bolygón élő más élőlények mellett – önmagára is veszélyt jelenteni. Mára a tulajdon fajunk túlélését sem szolgáljuk többé, egy jóideje már saját sírunkat ássuk.
Tudósok szerint a Földön vadon élő fajok többsége veszélyeztett. De olyan arrogánsak lettünk, hogy észre sem vettük, hogy a valódi túlélésre csupán egyetlen, épp az emberi faj nem képes ezen a bolygón. A valós világtól való elszakadásunk már olyan mértékű, hogy az abba való visszatérés félő lehetetlen. Fogalmunk sincs olyan alapvető ismeretekről, melyeket még a sokkal alacsonyabb intellektussal rendelkező ősember is tudott. Nem rendelkezünk a túléléshez szükséges testi adottságokkal sem. Képességeinket, melyeknek fejlesztésére oly nagy energiát szánunk, csupán az általunk kreált világban tudjuk kamatoztatni. Nevetgélünk azon, hogy a gyerekek azt hiszik, hogy a tej a dobozból jön. Már észre sem vesszük, hogy a megtapasztalás helyett megtanulniuk kell a könyvből, hogy az almát a fáról szedjük vagy, hogy a tűz meleg. Ha mindebbe jobban belegondolunk ez már egy olyan mértékű elszakadás a valós világtól, mely az abba való visszatérés során életképtelenné teheti őket.
De nekünk ez sem volt elég. Már a saját magunk által kreált világnak is kezdünk hátat fordítani. Így hát elindult egy újabb elszakadás. Most viszont már nem a természettől lépünk el. Ami ma fenyeget, az az egymástól való elszakadás. Kiszorítunk minden jót, ami maradt, vagyis az embert.
Találtunk egy új lehetőséget arra, hogy kreáljunk magunknak egy világot, ahonnan kizárhatunk bárkit, ahol mi magunk lehetünk a főszereplők, amit teljes irányításunk alatt tartunk, ami megad mindent anélkül, hogy bármit tennünk kellene érte, ami csupán rólunk szól. És ez nem más, mint a digitális lét. És ebben élünk naphosszat.
Nézzük a megható videókat idegen emberekről, miközben elmegyünk a síró szomszéd kislány mellett, hallgatjuk az érdekes podcast-ket, miközben idős családtagjaink egyedül ücsörögnek kis szobáikban tele életbölcsességgel, egy kattintással pénzt juttatunk rászorulóknak, miközben elmegyünk a kisfiú mellett a gyermekünket bekísérve, aki megint éhesen jött iskolába, nézzük a gyönyörűen megkreált egészséges ételekből készült recepteket csokimajszolás közben, a természetfilmektől lenyűgözve ülünk, mellettünk pedig a mindeközben műanyag szeméttel felhalmozott teli kosár.
Még mielőtt a hatásvadászat látszatát kelteném, gyorsan át is térek magára a jelenségre, ami ma már mindennapos. Amivel kizárjuk egymást az életünkből. Miért is vált ennyire fontos részévé a digitális lét az életünknek?
A világháló egyfajta védőhálót húz körénk azzal, hogy pont olyanná válik, amire nekünk szükségünk van. Megteremtve ezzel egy olyan világot, amely nem létezik, csupán számunkra. Mi, akik még úgy nőhettünk fel, hogy nem ez határozta meg létezésünket, csak-csak elboldogulunk, ha kilépünk a digitális térből a valós világba. De mi a helyzet a gyerekekkel? Akiknek, amikor a világ felfedezése kapcsán kérdéseket intéznek hozzánk, a kezükbe egy digitális eszközt adunk, ami majd megadja a választ. Akik, ha lelküket mesével akarják feltölteni kezükbe eszközt adunk, ami majd mesél nekik. Akik, amikor dolgunk van, nem dologra tanítjuk őket, hanem kütyüt kapnak feladat helyett. Akik, ha magányosak, nem játszó pajtásokat kapnak, hanem saját avatárjukkal indulnak játszani. Még csak az esélyt sem adjuk meg nekik, hogy legalább abban a világban nőjenek fel, mint amiben mi felnőhettünk. Nem ők kérik az eszközöket. Mi adjuk kezükbe és emellé találunk ezer kifogást mellyel alá is támasztjuk tettünk létjogosultságát.
Amikor megszületnek, mind megfogadjuk, hogy a legjobbat akarjuk nekik. Ha a szülőszobában valaki a fülünkbe súgta volna, hogy mi magunk leszünk azok, akik gyermekünket elszigeteljük másoktól, vagy mi magunk fogjuk be a fülüket és zárjuk ki, amikor a család egy jóízűt beszélget, vagy mi magunk leszünk, akik a testet-lelket éltető mozgástól elfordítjuk és a kanapéra láncoljuk őket, vagy mi magunk leszünk azok, akik az éretlen kis lelkükbe agresszív és ijesztő képekkel belerondítunk, melynek feldolgozásában még csak nem is segítünk nekik, vagy mi magunk leszünk azok akik a boldogság látszatát keltve valós kis életüket unalmasnak állítjuk be, ha mindezeket valaki ott és akkor mondja nekünk, hogyan reagáltunk volna?
És ami most ennek kapcsán beugrik, bizony azzal kell nekünk majd egy nap szembenéznünk önmagunkban, ha mégis jó ötletnek gondoltuk beengedni őket a digitális világba.
Kifogások sora ugorhat be most:
Egyszerűen nincs időm játszani vele… Unatkozik, le kell kötni valamivel… Ők már ebben nőnek fel… A barátai is mind ezzel játszanak… Nem tudok rá hatni… Csak ez érdekli… Nincs kivel játszania… Nincs hol játszania… és a sort hosszan folytathatnám.
Amikor ezeket a kifogásokat kitaláljuk magunknak ne felejtsük el, hogy a gyerekek rugalmassága, kreativitása, alkalmazkodóképessége messze meghaladja a miénket.
Javaslom kezdjünk önmagunkhoz őszintén beszélni. A kérdés az, hogy akarjuk-e ezt így tovább folytatni, vagy mi magunk is kilépünk a digitális léttől való függésből, és szofisztikált eszközeinket arra kezdjük használni, amiben minket szolgálnak és nem arra, ami a saját valódi életünktől eltávolít bennünket. Mert ha így folytatjuk, pontosan azt fogjuk tenni azzal a világgal is, amit létrehoztunk magunknak, mint amit a természettel tettünk, kiírtjuk magunk körül és még csak észre se fogjuk venni, csak ha már nagy a baj.
Váltani csupán annak lesz késő, aki nem is akar.