Elfogadás. Hangzatos és pozitív. Számomra mégsem tetsző szó ez. Ítéletet hordoz.
Elfogadlak téged olyannak amilyen vagy. Mintha kegyet gyakorolva képesek lennénk szemet hunyni afelett a szembeötlő gyengeség felett melyet magadban hordozol és ezáltal saját vélt vagy áhított tökéletességünk álszerényen háttérbe szorítanánk. Figyeljünk meg egy gyereket hogyan közelít valami felé, ami eltér az addig látottaktól. Kíváncsisággal. Érdeklődéssel. Felfedezni és megérteni vágyással.
Rászólunk gyermekünkre amikor megkérdezi a bácsit miért is ül abban a nagy kerekű székben és miért nem tudja a lábait használni?
Pedig talán neki van igaza. Nem „elfogadja”, hanem beszélget vele, kíváncsi rá, érdeklődik róla és így megkapva a kérdéseire a választ, könnyebben, a helyzetet értőn tud vele együtt létezni. Nem sajnálattal közelít, nem érzi magát többnek.
Nem azonosulni akar, hanem kapcsolódni.
Mit teszünk mi felnőttek? Csendre intjük. Hallgass! Ne menj oda! Folytathatnám a sort sajnos. Miért tesszük ezt? Mert félünk kérdezni, félünk megtudni, félünk a részesévé válni. Rettegünk, hogy azonosulunk valami tőlünk eltérő dologgal, legyen az egy másik életszakasz, egy hiányos testi funkció, vagy egy más életfelfogás, ezért nem kapcsolódunk inkább. Ebben az esetben mi magunk vagyunk a gyengeség, a korlátoltság és az el nem fogadás megtestesítői.
A magam részéről sokkal inkább ezzel a korlátoltsággal félnék azonosulni, mint bármilyen akadállyal, aminek a leküzdésére nap mint nap erőfeszítéseket kell tennem.
Ismét itt az ideje a gyermekektől tanulnunk. Ne csupán elfogadjunk, merjünk és próbáljunk kapcsolódni.