Új járvány indult még jóval a koronavírus előtt. Hedonista apátia vette kezdetét. Az átfertőzöttség hatalmas. De nem észleltük a bajt. A kórság tünetei nem bennünk keletkeztek, mi élvezhettük tovább önző létünk adta gondtalanságunkat. A mohó és törtető élet, amit társadalmunk élni kezdett kezdetben pozitív életfelfogásnak tűnt sokak számára, hatásaival azonban most már lassacskán szembesülünk.
Kezdjük érezni a saját bőrünkön, mert nagy tömegeket érint. Egyre többen észlelik a következményeket, amit a másikban dúló „betegség” bennük okoz.
Jelenleg ott tartunk, hogy az okot is pontosan látni véljük, tudjuk kitől „kaptuk el” a rosszat, ki bántott, kitől kell félni, ki az oka mindennek… de addig gondolatban már nem jutunk el, hogy mi magunk kiben mit okoztunk.
A terjedő lelki pandémia megoldása is érdekes volt, hiszen valamiféle furcsa nyájimmunitás alakult ki az emberekben. Érzéketlenné váltak a környezetükben élőkkel szemben.
De a baj már akkora, hogy megoldást akarunk. Akarunk! Mi lenne, ha ehelyett inkább szeretnénk? Szeretnénk! Mondjuk egymást.

Nem egyszerű a mai világban megtalálni a vágyott, igaz kapcsolatokat.

Sem nőként, sem férfiként.

Van a világ fejlődésében valami csodálatos, amiben a kínálkozó lehetőségek szinte végtelenek. Magában hordoz viszont sok torzulást is. A techikai fejlődés megadja nekünk a gyorsaságot, mellyel a nagy távolságok legyőzése után a világ bármely pontja elérhető számunkra. Az azonnal készen kapható végtelen információk tömkelegével egyszersmind együtt jár a határtalan szórakozás lehetősége. Az orvosi vívmányok segítségével ma már nem csupán az egészségünk tartható meg tovább, de a megálmodott bármilyenre alakítható külső szépség, vagy korosodva a fiatalság látszata is elérhetővé válik.

De biztos, hogy minden régi dolgot el kell engedjünk?

Amióta világ a világ a Nő arra vágyik, hogy meghódítsák. A Férfi pedig felfedezni vágyik a Nőt. Elérve egymást pedig mindkettő vágya szeretni és szeretve lenni.
Nagyanyáink tudták, hogyan tárják apránként fel világukat a férfiak előtt. Egy ápolt, szép külső megannyi titkot rejtett még. Ott volt a sok felfedezni való mélység, a lelki és szellemi gazdagság. Egy nőnek a rétegeiben rejtőzött az igazi vonzereje. Ezeket a rétegeket azonban ugyanúgy ápolgatta, mint külsejét.
Abban a pillanatban amikor elköteleződünk egyik rétegünk túlzott „karbantartása” mellett, megbomlik az egyensúly. Ha csupán a tökéletes test, arc, forma kialakítására koncentrálunk lehet nagy népszerűséggel hódítanak meg férfiak tömegei, elmarad azonban a nő felfedezésének varázsa, ha ürességet talál a gyönyörű csomagolás alatt. Mi pedig elkeseredve állunk a bíztató kezdet után ismét csalódottan.
Ha viszont minden külsőséget nélkülözve csupán lelki, szellemi értékeik fejlesztése és kimutatása felé billen el a mérleg a hódítás lesz keserédes a férfi számára, hiszen elhanyagoltságunk rétegén is áthaladva tud csupán számára belsőbb, gazdag világunk feltárulkozni.

A hódítás öröme a szépség, a szüntelen felfedezni vágyást a mélység táplálja. A szépségünket elhinni és ápolni kell, a mélységünket magunk örömére kialakítani és kellő bátorsággal feltárni az életünkbe érkező előtt.

A kulcs pedig a szeretet, mely akkor válhat boldogságunk megnyitójává, ha nem önmagunk iránt tápláljuk csupán, hanem a másik felé fordítjuk.

Van bizony. Házilag elkészíthető formában. Azonnali teendőink tüneteket esetén!

A lustaság ellen egy kiadós munka véd meg. Az embertelenség ellen egy adag jótett. A keserűséget elűzi a rendszeresen alkalmazott szívből jövő mosoly. Az irigységet az önzetlen segítség kúrálja. A hazugság ellenszere a bátor szembenézés. A tudatlanság kóroka a rendelkezésre álló információk iránti érdektelenség. A lobbanékonyság lefolyását az önuralom befolyásolja. Az arrogancia káros következményei szerénységgel orvosolhatóak. A faragatlanságnál fennáll a fertőzés veszélye. Az önzőség gyakrabban fordul elő olyan esetekben, ahol a gondoskodás képessége lecsökken. A gyávaság tüneteit a nehéz helyzetek rendszeres gyakorlása csökkenti. A kritikusok meggyőződésük mértékletes és belátó használatával gyógyulhatnak. A türelmetlenség ellenszere a higgadt elvonatkoztatás. A korlátoltság súlyosságát a világ minket nem érintő részére való nyitottság befolyásolja. Az agresszív tünetek enyhítésére a szelídség ad enyhülést. A hatalmaskodást a másokba vetett hit csökkenti. A kétszínűség gyógyszere az utak átláthatóvá tétele. A nagyképűség elfajulását kivédi az esendőség feltárása. A bosszúvágyat féken tartja a megbocsájtás. A felelőtlenségre gyógyír a következményekkel való szembesülés. A rágalmazást kioltja a tisztesség.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Mindenki cipeli terheit a saját életét jelképező zsákjában.

Bizonyára sokaknak ismerős a tanmese, amikor sok elégedetlen ember kiviszi a maga kis zsákját egy nagy mezőre, benne az élete nehézségeivel, majd leteszi. Bár bárkiébe belekukkanthat, felveheti és akár hazaviheti az övé helyett, de végül mégis mindenki a sajátjával a hátán tér haza. Ami szerintem lényeges és talán kimaradt a történetből, hogy mi is történik az alatt az idő alatt amíg elvittük, letettük és újra a hátunkra vettük az életünk nehézségeit megtestesítő zsákot?

Mindenki mást.

Van, aki mindenkinek mutogatja, hogy lássák mennyi terhet cipel. És sértve, fenyegetve érzi magát, ha nem kap kellően megrökönyödő tekinteteket, bár tudva lévő, hogy a mező legfontosabb terheit tartalmazó zsákjáról beszél.

Van, aki szégyenkezve igyekszik egy fa mögé rejteni terheit nehogy más belelásson, és mindent megtesz azért, hogy zsák-nélkülinek látszon.
Van, aki szemtelenül kinyitogatja másét és nagy tömegeket zendít össze, hogy megmutassa lám milyen szörnyű dolgokat is rejt a másik táskája. A magáét persze csendes helyre teszi…

Vannak a bandába tömörülő mások terhein gőgösen mulatók, akiknek erejük rögtön elvész, ha egyedül maradva gúnyukat vállalni kényszerülnek.
Van, aki kihasználva az időt álnok módon más zsákjába teszi saját terheit, nem számolva azzal, hogy ezek a zsákok, mint a mágnes a fémet visszavonzzák saját terhüket. Megszabadulni tőlük csakis cipelésük által tudunk.

Van, aki készséggel figyelmeztet terhed súlyára, ha megengedted magadnak, hogy kicsit felejtsd annak nyomását, ebből merítve erőt saját gyengeségének leküzdésére.
Ezek az emberek azonban elfeledkeznek arról, hogy akik ezeket a nagy nehéz terheket alázattal cipelik már megerősödtek a súly alatt, így legfeljebb az álságos lehúzása az, amit le kell győzniük erejükkel. Akik pedig lehúznak másokat elgyengülnek ebben és saját terhük cipeléséhez már esetleg nem marad erejük.

Vannak azonban olyanok is, akik más zsákjában a magukéhoz hasonlót keresnek, s találva az összekapaszkodásban reménykednek és ekkor hinni kezdenek abban, hogy terheiket talán mégiscsak elbírják, látva azt ahogyan más is képes megküzdeni a hasonló nehézségekkel.

És végül léteznek olyanok is, akik különös erővel rendelkeznek és még ha nagy terheket cipelnek is hátukon mások zsákja alá is benyúlva könnyítenek azokon, akiknél szükségét érzik. Őket arról ismerheted fel, hogy az úton melléd érve észrevétlenül valahogy magad sem érted, de könnyebb lesz minden.

A nap végén persze mindenkinek haza kell térnie saját terhével s azzal egyedül megbirkózni. Legyen tanulság számunkra az, hogy az embereket nem csupán terhük súlyában mérhetjük le, hanem abban is ahogyan cipelik mindezt.

Végezetük egy apró jó tanács, higgyük el, terhünk nyomását nem mérleggel mérhető súlya határozza meg, hanem az amilyen nehéznek megéljük cipelését.

Elfogadás. Hangzatos és pozitív. Számomra mégsem tetsző szó ez. Ítéletet hordoz.

Elfogadlak téged olyannak amilyen vagy. Mintha kegyet gyakorolva képesek lennénk szemet hunyni afelett a szembeötlő gyengeség felett melyet magadban hordozol és ezáltal saját vélt vagy áhított tökéletességünk álszerényen háttérbe szorítanánk. Figyeljünk meg egy gyereket hogyan közelít valami felé, ami eltér az addig látottaktól. Kíváncsisággal. Érdeklődéssel. Felfedezni és megérteni vágyással.

Rászólunk gyermekünkre amikor megkérdezi a bácsit miért is ül abban a nagy kerekű székben és miért nem tudja a lábait használni?
Pedig talán neki van igaza. Nem „elfogadja”, hanem beszélget vele, kíváncsi rá, érdeklődik róla és így megkapva a kérdéseire a választ, könnyebben, a helyzetet értőn tud vele együtt létezni. Nem sajnálattal közelít, nem érzi magát többnek.

Nem azonosulni akar, hanem kapcsolódni.

Mit teszünk mi felnőttek? Csendre intjük. Hallgass! Ne menj oda! Folytathatnám a sort sajnos. Miért tesszük ezt? Mert félünk kérdezni, félünk megtudni, félünk a részesévé válni. Rettegünk, hogy azonosulunk valami tőlünk eltérő dologgal, legyen az egy másik életszakasz, egy hiányos testi funkció, vagy egy más életfelfogás, ezért nem kapcsolódunk inkább. Ebben az esetben mi magunk vagyunk a gyengeség, a korlátoltság és az el nem fogadás megtestesítői.

A magam részéről sokkal inkább ezzel a korlátoltsággal félnék azonosulni, mint bármilyen akadállyal, aminek a leküzdésére nap mint nap erőfeszítéseket kell tennem.

Ismét itt az ideje a gyermekektől tanulnunk. Ne csupán elfogadjunk, merjünk és próbáljunk kapcsolódni.

Egyszer majd ha lesz időm, megteszem.
Egyszer majd ha lesz kit, szeretem.
Egyszer majd ha lesz pénzem, megveszem.
Egyszer majd ha meghallgat, elmondom.
Egyszer majd ha lesz mivel, elmegyek.
Egyszer majd ha elhívnak, indulok.
Egyszer majd ha lefogyok, felveszem.
Egyszer majd ha lesz mit, élvezem.
Egyszer majd ha kedves jön, mosolygok.
Egyszer majd ha nincs dolgom, pihenek.
Egyszer majd ha felkérnek, vállalom.
Egyszer majd ha lesz miből, adok.
Egyszer majd ha lesz kiért, rajongok.
Egyszer majd ha vidám lesz, nevetek.
Egyszer majd ha lesz szépség, csodálom.
Egyszer majd ha jön barát, mulatok.
Egyszer majd ha megkérnek, segítek.
Egyszer majd ha összegyűlik, szétosztom.
Egyszer majd ha lesz miért, figyelek.
Egyszer majd ha lesz utam, rálépek.

De addig inkább tétlenkedek, utálkozok, otthagyok, hallgatok, sírok, maradok, rohanok, megtartok, nem segítek, morcogok, nem indulok, halmozok, elfordulok, undorodok mert ha másképp teszek még rámtalál az a fránya egyszer…
Így továbbra is kapaszkodhatok abba, hogy nem rajtam múlt, hiszen én kész voltam minderre.

Újfajta tudatlanság ütötte fel a fejét. Míg a legújabb fejlesztésekkel, vagy a világ történéseivel már nem csupán naprakészek, de a digitális létben való folyamatos jelenlét miatt „percrekészek” is vagyunk, egyre kevésbé vagyunk tisztában önmagunkkal.

Az azonnal elérhető információ a tájékozottság érzetét, rosszabb esetben a tudás téves érzetét keltheti bennünk.
A jól beállított fotóink és a számítógépen szerkesztett életünk bemutatása talán mások megtévesztésével indul, de idővel egyedül önmagunkat csapjuk be vele elérve, hogy a valóság már ne tudjon jóvá válni, hanem leplezni való magányt kreálunk a saját igazi életükből. Mindeközben versenybe szállunk a mások által pont annyira valótlanul bemutatott életekkel, kialakítva ezzel egy áhított képet magunkról.

A felismerés sokszor sajnos csak akkor kezdődik amikor elfáradunk és megérezzük az űrt, melyet a magunkra való belső odafigyelés hiánya és valódi vágyaink elhanyagolása kiváltott.

A tudás és tapasztalat megszerzése jó esetben kéz a kézben jár azzal, hogy önmagunkról is képet kapjunk.

A tudást egy jó oktatással megkaphatjuk, a tapasztalatot a dolgokban való elmélyülés és az idő támogatja, de leélhetünk egy egész életet úgy, hogy valójában fogalmunk sincs mire vágyunk mi magunk.

Közel száz év elég volt ahhoz, hogy a bolygónkon található érintetlen természet felét kiirtsuk. Modern, kényelmes és gyors világot teremtettünk magunknak, kiszorítva sok-sok élőlényt, maradni csupán azokat engedtük, melyek szolgálatunkba álltak. A fejlődéstől már olyannyira függővé vált az emberiség, hogy talán már észre sem vette, hogy melyik volt az a pont amikor tevékenysége elkezdett – a bolygón élő más élőlények mellett – önmagára is veszélyt jelenteni. Mára a tulajdon fajunk túlélését sem szolgáljuk többé, egy jóideje már saját sírunkat ássuk.

Tudósok szerint a Földön vadon élő fajok többsége veszélyeztett. De olyan arrogánsak lettünk, hogy észre sem vettük, hogy a valódi túlélésre csupán egyetlen, épp az emberi faj nem képes ezen a bolygón. A valós világtól való elszakadásunk már olyan mértékű, hogy az abba való visszatérés félő lehetetlen. Fogalmunk sincs olyan alapvető ismeretekről, melyeket még a sokkal alacsonyabb intellektussal rendelkező ősember is tudott. Nem rendelkezünk a túléléshez szükséges testi adottságokkal sem. Képességeinket, melyeknek fejlesztésére oly nagy energiát szánunk, csupán az általunk kreált világban tudjuk kamatoztatni. Nevetgélünk azon, hogy a gyerekek azt hiszik, hogy a tej a dobozból jön. Már észre sem vesszük, hogy a megtapasztalás helyett megtanulniuk kell a könyvből, hogy az almát a fáról szedjük vagy, hogy a tűz meleg. Ha mindebbe jobban belegondolunk ez már egy olyan mértékű elszakadás a valós világtól, mely az abba való visszatérés során életképtelenné teheti őket.

De nekünk ez sem volt elég. Már a saját magunk által kreált világnak is kezdünk hátat fordítani. Így hát elindult egy újabb elszakadás. Most viszont már nem a természettől lépünk el. Ami ma fenyeget, az az egymástól való elszakadás. Kiszorítunk minden jót, ami maradt, vagyis az embert.

Találtunk egy új lehetőséget arra, hogy kreáljunk magunknak egy világot, ahonnan kizárhatunk bárkit, ahol mi magunk lehetünk a főszereplők, amit teljes irányításunk alatt tartunk, ami megad mindent anélkül, hogy bármit tennünk kellene érte, ami csupán rólunk szól. És ez nem más, mint a digitális lét. És ebben élünk naphosszat.

Nézzük a megható videókat idegen emberekről, miközben elmegyünk a síró szomszéd kislány mellett, hallgatjuk az érdekes podcast-ket, miközben idős családtagjaink egyedül ücsörögnek kis szobáikban tele életbölcsességgel, egy kattintással pénzt juttatunk rászorulóknak, miközben elmegyünk a kisfiú mellett a gyermekünket bekísérve, aki megint éhesen jött iskolába, nézzük a gyönyörűen megkreált egészséges ételekből készült recepteket csokimajszolás közben, a természetfilmektől lenyűgözve ülünk, mellettünk pedig a mindeközben műanyag szeméttel felhalmozott teli kosár.

Még mielőtt a hatásvadászat látszatát kelteném, gyorsan át is térek magára a jelenségre, ami ma már mindennapos. Amivel kizárjuk egymást az életünkből. Miért is vált ennyire fontos részévé a digitális lét az életünknek?

A világháló egyfajta védőhálót húz körénk azzal, hogy pont olyanná válik, amire nekünk szükségünk van. Megteremtve ezzel egy olyan világot, amely nem létezik, csupán számunkra. Mi, akik még úgy nőhettünk fel, hogy nem ez határozta meg létezésünket, csak-csak elboldogulunk, ha kilépünk a digitális térből a valós világba. De mi a helyzet a gyerekekkel? Akiknek, amikor a világ felfedezése kapcsán kérdéseket intéznek hozzánk, a kezükbe egy digitális eszközt adunk, ami majd megadja a választ. Akik, ha lelküket mesével akarják feltölteni kezükbe eszközt adunk, ami majd mesél nekik. Akik, amikor dolgunk van, nem dologra tanítjuk őket, hanem kütyüt kapnak feladat helyett. Akik, ha magányosak, nem játszó pajtásokat kapnak, hanem saját avatárjukkal indulnak játszani. Még csak az esélyt sem adjuk meg nekik, hogy legalább abban a világban nőjenek fel, mint amiben mi felnőhettünk. Nem ők kérik az eszközöket. Mi adjuk kezükbe és emellé találunk ezer kifogást mellyel alá is támasztjuk tettünk létjogosultságát.

Amikor megszületnek, mind megfogadjuk, hogy a legjobbat akarjuk nekik. Ha a szülőszobában valaki a fülünkbe súgta volna, hogy mi magunk leszünk azok, akik gyermekünket elszigeteljük másoktól, vagy mi magunk fogjuk be a fülüket és zárjuk ki, amikor a család egy jóízűt beszélget, vagy mi magunk leszünk, akik a testet-lelket éltető mozgástól elfordítjuk és a kanapéra láncoljuk őket, vagy mi magunk leszünk azok, akik az éretlen kis lelkükbe agresszív és ijesztő képekkel belerondítunk, melynek feldolgozásában még csak nem is segítünk nekik, vagy mi magunk leszünk azok akik a boldogság látszatát keltve valós kis életüket unalmasnak állítjuk be, ha mindezeket valaki ott és akkor mondja nekünk, hogyan reagáltunk volna?

És ami most ennek kapcsán beugrik, bizony azzal kell nekünk majd egy nap szembenéznünk önmagunkban, ha mégis jó ötletnek gondoltuk beengedni őket a digitális világba.

Kifogások sora ugorhat be most:
Egyszerűen nincs időm játszani vele… Unatkozik, le kell kötni valamivel… Ők már ebben nőnek fel… A barátai is mind ezzel játszanak… Nem tudok rá hatni… Csak ez érdekli… Nincs kivel játszania… Nincs hol játszania… és a sort hosszan folytathatnám.

Amikor ezeket a kifogásokat kitaláljuk magunknak ne felejtsük el, hogy a gyerekek rugalmassága, kreativitása, alkalmazkodóképessége messze meghaladja a miénket.

Javaslom kezdjünk önmagunkhoz őszintén beszélni. A kérdés az, hogy akarjuk-e ezt így tovább folytatni, vagy mi magunk is kilépünk a digitális léttől való függésből, és szofisztikált eszközeinket arra kezdjük használni, amiben minket szolgálnak és nem arra, ami a saját valódi életünktől eltávolít bennünket. Mert ha így folytatjuk, pontosan azt fogjuk tenni azzal a világgal is, amit létrehoztunk magunknak, mint amit a természettel tettünk, kiírtjuk magunk körül és még csak észre se fogjuk venni, csak ha már nagy a baj.

Váltani csupán annak lesz késő, aki nem is akar.

Anya, elmeséljem a napomat? – huppan be a hátsó ülésre a kisfiam és egyből mondja is.

„Az udvaron kicsit játszottunk Balival, megnéztük a bogarakat, hogy megvannak-e még, amiket tegnap eldugtunk a hátsó részre a bokorba az uzsonnásdobozomba Lackóék csapata elől, azután fociztunk a negyedikesekkel – most a kapuban állhattam-, aztán már menni kellett fel, Zsuzsa néni fejbelőtt minket, sietni kellett mert tesivel kezdtünk, de elfelejtettem betenni a pólót és sajnos feketepontot kaptam……” és még hosszan mesélte a napját.
Látva a döbbenetet az arcomon megnyugtatott, hogy ne aggódjak a feketepont miatt, mert ez most nem számít bele a havi magatartásba.

Lázmérés, maszk, távolságtartás. Mind a vírus elleni védekezést szolgálja. A koronavírus elterjedése számos új intézkedés szükségességét hozta, mindannyiunk felelőssége lett a másik sorsa is. Vészhelyzetben a közösséget megvédő lényeges kérdéseket kell előtérbe helyezni. Nem is vitatom mindezt. De biztos, hogy a legmegfelelőbb módját találtuk meg mindennek?

Bekapcsolom a számítógépet és felugrik három hirdetés, ahol érintésmentes pisztolyos hőmérőket kínálnak akciós áron. A pisztoly szót még csak nem is próbálja helyettesíteni, hiszen így lesz ez mindenki számára egyértelmű. A szemfüles vevő gyorsan vesz is hármat egyszerre, hisz úgy olcsóbb, átgondoltan vásárol. Amit már talán kevésbé gondoltunk át, hogy magát a mérést hogyan is végezzük.

Elképzelhető, hogy az agyunk furcsa játéka ez megint. Lázas a gyermek, a szülő egyből fogja a homlokát. A szíve indítja a kezét. Érzi, hogy tüzel a kis test. Gyorsan teszi is a hóna alá a lázmérőt. És valóban, siessünk az orvoshoz. Szóval a lázmérést a homlokán észlelte, de végül a testén mérte meg. De akkor miért is tartja a feladatra kijelölt tanítónéni a homlokához a gyermeknek a pisztolyos hőmérőt? Mert azt úgy kell…

Játékbolt. A kisfiam szemében vad csillogás, ahogy meglátja a polcon a legújabb játékpisztolyt. Leveszi, hiszen a Janinak is hasonló van, nem maradhat le, de ott a viszolygás bennem, hogy miért kell olyan játékot vennem, ami egy olyan eszközt jelképez, melyet emberek megölésére készítettek? Végül csak a polcon marad. De szülinapjára meglett az a nagyitól.

Repülőtér. Csomagátvizsgálás közben kiszúrják a helyi piacon vásárolt érdekes tárgyat, ami valóban alakját tekintve akár még lőfegyver is lehet. Összeszorul a gyomom, hiszen beugrik mi van, ha a fegyvernek látszó tárgyat tényleg annak gondolják? Átvizsgálják a csomagot, elvezetnek egy külön terembe és már a gépem is mindjárt indul. A kételyt a megvásárolt tárgy alakja ébresztette az ellenőrző személyzetben. Jogosan, nem szólhatok semmit, hisz hasonló.

Ha mi – már sok esetben a színes fantáziáktól módszeresen megfosztott – felnőttek is összerezzenünk egy olyan dologtól, ami nyilvánvalóan teljesen ártalmatlan, talán el kell gondolkodnunk azon, mit okoz ez gyermekeinkben. A gyermekek világa színes és szórakoztató. Fantáziájuk szárnyal és még csak meg se kell erőltessék magukat ehhez az asszociációhoz.

Gyermekek milliói kezdik ma a napot úgy az iskolákban, hogy egy fegyvernek látszó tárgyal a tulajdon tanítónénije „fejbelövi” őket. Szükséges a hőmérés, mert a vírus terjedését meg kell állítani. De miért kell a homlokukhoz tartani? Sok intézményben felismerték már ezt és a csuklón mérik a hőmérsékletet. Mivel sokan kerülhetünk a munkánk kapcsán abba a helyzetbe, hogy kiállítanak minket a ház elé kezünkben egy pisztolyos hőmérővel, hogy az iskolába, munkába, vagy adott intézménybe érkezők testhőmérsékletét mérjük, ha megtehetjük végezzük mindezt átgondoltan. Ebben a nehéz és összetartást igénylő időszakban sok múlik azon, mennyire figyelünk oda azokra a részletekre is, mellyel a későbbi káros hatásokat elkerülhetjük.

Vigyázzunk egymásra hosszútávon is!

Devecseri Gábor versét bizonyára sokan ismerik, ahol a picinke cinkén, a szigorú molyon, a szerelmes hódon és még sok más állaton keresztül kedvesen mutat be nekünk különböző embertípusokat. Valahogy így igyekszem én is párhuzamot vonni a vezetők és az általuk irányított csapatok között. Hívjuk mi is segítségül a természetet és állítsunk emberi közösségeket ezzel párhuzamba.

Vezetői attitűdünk megválasztása előtt érdemes tájékozódnunk milyen csapatunk is van pontosan.

Kiből is válik jó és a szerepében magabiztos vezető egy közösségben?

Meglátásom szerint abból, aki megtalálja azt az erőforrást, melyet az általa vezetett csoport tagjai ösztönösen követnek!

Nézzük akkor mindezt a természet nyelvvén.

Mivel mással is kezdeném, mint a lovakkal.
Egy ménes esetében teljesen lényegtelen kérdés a szín, a szépség, az erő, de még a gyorsaság is. Ők a közösségük túlélése szempontjából legjobb döntéshozó után fognak menni. A ragadozók elkerülése és az élelemben gazdag legelők megtalálása az elsődleges feladat.
Az emberi társadalomban egy ilyen jellegű békés, gondolkodó közösséget vezetőként irányítani kellő intellektussal és empátiával nagyszerű lehet, hiszen folyamatos szellemi kihívást jelent vezetőjének a megújulás iránti vágy. Biztonságot a vezető azzal adhat, hogy a közösséget érintő fontos kérdésekben nem az egyéni, hanem a csoportérdekeket szem előtt tartva hozza döntéseit. A nyílt konfrontációt viszont a közösség tagjainak békés és elfogadó természetéből következően nagy valószínűséggel társak nélkül, egyedül kell majd a vezetőnek vállalnia a közösséget kívülről érő támadásokkal szemben.

Egy higgadt és jó döntéshozó lehet, hogy nagyszerűen elvezet egy ménest, a farkasfalka azonban tudomást sem venne róla, ereje láttatása nélkül semmibevétel lenne sorsa. Náluk az erő és annak folyamatos éreztetése a vezető feladata.
Egy ilyen jellegű emberi közösséget vezetni csak megfelelő energiaszinttel és magabiztos kiállással lehet, melyet szüntelenül fent is kell tartani. Hátránya, hogy ha erőtlen a vezetője akkor időről időre számíthat a pozícióját megkérdőjelező belső támadásra, hiszen tagjait elsősorban az egyéni érdekek érvényesítése vezérli. Motiválásuk is sokkal inkább az egyéni jutalmakon – az odavetett hús mennyiségén – alapul. Az ilyen jellegű közösség nagy ereje viszont a reakciókészség és az önállóság. A kívülről érkező támadások leküzdésében pedig a vezető soha nem egyedül kényszerül a harcok megvívására, önkéntes partnerei felszólítás nélkül, lelkesen csatlakoznak hozzá.

A nyájak és csordák vezetése során sem az erő, sem a jó kiállás nem nyom annyit a latba, mint az életkorral együtt járó tapasztalat. Az ilyen típusú közösségek alapját a kor és élettapasztalat iránti tisztelet képezi. Jellemzője a tiszteletteljes, elfogadó, hagyományokon alapuló környezet. A vezető követésének alapja a rutin, mely a közösséget nyugalommal és a biztonság érzetével tölti el. Nem kell, hogy különösen gyors legyen vezetőjük, hiszen a megfelelő vagy megszokott irány megválasztása fontosabb. A hagyományok megszegése, vagy a rutinon kívüli bármilyen kérés azonban ijedtséget, ellenállást válthat ki a tagokból, akik rugalmatlanok. Nagy erejük kitartásukban van, monoton munkavégzésük pedig legendásan erős.

A pávák esetében díszes tolluk és hangos rikácsolásuk kulcskérdés lehet pozíciójuk megszerzésében. Rendelkezhet akármilyen más értékkel, a sor elejére mégiscsak az állhat, akinek tollai a legszebbek, vagy hangja a legmesszebb ér. Bármennyire is furcsa, a külsőség vagy bármiféle magamutogatás, mely a test előnyös megformálása mellett az anyagi javak láttatásában nyilvánulhat meg, önmagában is követhetővé válhat bizonyos csoportok esetében. Előnyük, hogy viszonylag egyszerű elvárások mentén működnek, de a vezető pozíciója ebben a csoportban a legesendőbb, mivel egy díszesebb toll megérkezésekor kérdés nélkül cserélődnek a szerepek.

Mely tulajdonságok és attitűdök követhetőek akkor végeredményben?

Az erő? A magabiztos kiállás? A jó döntéshozatal? A tapasztalat? A megszokás? A rutin? Az anyagi javakkal vagy külsőségekkel felvértezettség?
Mindenki számára más!
Egy jó vezető nem arra pazarolja az idejét, hogy meg- vagy elítélje beosztottjai milyen értékeket követnek ösztönösen, sokkal inkább ezeket felmérve egy hatékony stratégia kialakítása lesz a célja. Kellően következetes és tudatos hozzáállással pedig a belőle ösztönösen megformálódó tulajdonságok követésére állítja át csoportja tagjait.
Persze nem biztos, hogy az általunk vezetett közösség ilyen letisztultan egy dolog után megy, sokkal inkább valószínű, hogy egy kisebbfajta állatkertbe keveredünk, ahol a farkas a bárányt akarja felfalni, de miközben igyekszünk őt megvédeni, halálra rémül az erőtől, amit az ő védelmére használunk, majd a lovak megriadva a vélt veszélytől csoportos menekülésbe kezdenek és esztelen rohanásuk közepette elsodorják a pávát, aki gyönyörű tollait vesztve mély önsajnálatba burkolódzik.