Kínnal gyűlt tapasztalatokat hálóként mások védelmére kifeszíteni? Szellemi értékeket örökre fenntartani? Halhatatlan művésszé válni? Keserűségben vigasztalódást keresni? Szárnyaló boldogságot világgá kürtölni? Önfeledt vidámságot szétterjeszteni? Fájdalmat szavakkal enyhíteni? Összekuszálódott lelkünk kimosni és kiteregetni?

Azt hiszem mindenki, aki valamilyen formában írásra adja a fejét, céllal teszi. Mert az íráshoz bizalom kell. A jó író olyan mélységben mutatja meg magát, ahol esendő és védtelen.

Lelkét betűnkként szedegeti össze és rávési a lapra, majd remegő kézzel átnyújtja sok ismeretlennek abban a reményben, hogy értékelik és kíméletesen bánnak vele.

Aki ír – megoszt belső gondolatokat – felkészül arra hogy megítéltessen, de leghőbb vágya mégiscsak az, hogy soraival hatással legyen mások lelkére. Mindezt önmagunkkal is megtehetjük. Nem kell a szavak mesterének lennünk.

Az írónak is akad pár titkos oldala, amivel úgy beszéli ki magából gondolatait, hogy nem adja át önmagát másoknak. Ezeket a sorokat lelke legmélyebb rétegeiben féltve őrzi.

Ilyen sorok minden ember lelkében vannak. Aki nem ír, annak is. Ahhoz, hogy ezek hatással lehessenek, vagy akár ne legyenek túl nagy hatással az életünkre vegyük elő és olvassuk fel magunknak, mert a legnagyobb előrelépést a bennünk rejtve maradt érzéseink mentén érhetjük el.

Ne csupán másokat olvasgassunk. Merjünk a saját lelkünkbe is belelapozni!

Megszületni erre a világra. A legnagyobb katarzis. Bárki, aki részese lehet egy ember világrajövetelének átszellemül, ahogy elmeséli saját történetét. Mindennek a megélése embert formáló és véglegesen belénk épülő tapasztalást ad. Akinek megadatik, hogy ennek részese legyen ő a szülő.

Ezután elkezdődik egy egészen új szerep. Az élet sosem volt még ennyire egyértelmű. Nem kell gondolkodnunk milyen feladatunk van. Nem kell priorizálni. Azok a kérdések, amiket eddig nap mint nap feltettünk magunknak mostanra lényegüket vesztették. Adjuk viszont, ami belőlünk jön és a szükség hívta életre. Gondoskodó és támogató szeretetet. És aki ezt megadja ő válik a gyermek számára anyává, apává.

Ne féljünk kettéválasztani ezeket a szerepeket Az élet mutatja a példát, mennyire meg lehet ezt tenni.

Vannak szülők, akiknek megadatik, hogy világra hozzanak egy gyermeket, de anyává, apává nem válhatnak. Vannak anyák és apák, akiknek a szülővé válás nem adatik meg és gyermekeik legnemesebb anyjává vagy apjává válnak.

A szülővé válás egy adott pillanatban történik, az anyává, apává válás egy folyamat. És a folyamat velejárója az állandó változás is. Mindenki, aki arra törekszik, hogy jól csinálja, máris jól csinálja.

A szülőség megadathat, anyává és apává lenni kell.

Legfőbb feladatunk megtalálni azt a mesgyét, ahol gyermekünk biztonsággal kibontakozhat. Óvni, de csak addig amíg ez nem korlátozza. Támogatni az útkeresésben, nem kijelölve azt. Dicsérni, de nem mások fölé emelni. Hagyni azután repülni, bízni sikereiben, de elsőként odaérni amikor kudarcai súlyát nem győzi el.

Meghatározóvá válni anékül, hogy bármit meghatároznánk.

Amikor a szükség mellett elvárásra is marad energia, vágyaink is szerepet kapnak.

Látunk egy didergő embert, nem az jut eszünkbe, hogy milyen színű és márkájú kabát lenne jó neki. Adjuk, ami a legközelebb van és a leghamarabb segít rajta. Ö pedig nem becsmérli, egyből testét melengeti vele.

Tegyük ugyanezt a szeretettel. Adjuk annak, akinek szüksége van rá, mindegy milyen formában. Tegyünk mindezt önzetlenül, soha ne kössük feltételekhez.

Adhatunk az önzetlenségen kívül másképp is. Tehetünk valamit viszonzást remélve, vagy feltételekhez kötve. És az is teljesen helyénvaló. De ott ne felejtsük el vállalni a kölcsönösséget. Ne rejtsük az önzetlenség takarója alá. A kölcsönösség fontos akkor, amikor a másik is képes adni, neki pont annyira, mint nekünk. Ne fosszuk meg tőle ezt az érzést.

Kislányom mondata a fülembe cseng: „Nem arra vagyok éhes anya…” És ilyenkor mindig jön a mondat, amit ezerből ezer anyuka felelne erre: „Akkor nem is vagy igazából éhes…”
Ez már nem szükséglet sokkal inkább vágy.

Gyermekünk vágyait egészen másképp kell kezelnünk. Hogyan jelenhet itt meg a kölcsönösség? Segíthetünk abban, hogy vágya valóra váljon, de ne sajátítsuk ki az elérés örömét. Hagyjuk őt is tenni érte, hogy beteljesedése után benne is tartósan megmaradhasson a jóleső érzés. Ha rendszeresen megfosztjuk őt az elérés örömétől, vágya csupán elvárásait fogja növelni, nem sarkallja őt az örömöt adó tettekre.

Vágyni, örülni, boldogságot érezni mind nagyon csodás. A szeretet az amire ki tudunk éhezni és alapvető szükségünk van rá, az örömre vágyunk és teljessé tesz bennünket. Nagy különbség van a kettő között. Szükségleteink és vágyaink életünkbe betöltött szerepe rendkívül fontos. Helyezzük el ezeket jól, hogy a boldogságunk tudják szolgálni.

Az érdek indította önzetlenségbe öltöztetett gesztus az egyik legveszélyesebb fegyver, amit használunk magunk és mások ellen. Ráadásul becsapós is. A tett után közvetlenül nem marad el a katarzis, elönt bennünket az a semmihez nem fogható érzés, amit akkor érzünk, ha jó ér minket, vagy jót teszünk másokkal. Hosszabb távon azonban alábbhagy az öröm, mert az elvárasunk táplálta hiány rossz érzést gerjeszt bennünk. Vannak kölcsönösen önzetlen tettek is, de jóval kevesebb mint amennyire ezt kényszerűen rá akarjuk húzni. Jószándékunk akkor fordul ellenünk, ha az önzetlenség álságos arca mögé bújtatjuk, így a kölcsönösség okozta szépséget elveszítjük, és minkét oldalról keserűségbe fordul.

Ha jól tudunk adni magunkból mindenki számára beteljesülés lesz, a katarzis is megmarad a pillanatban és az öröm is hosszútávon, melyek végül boldogságunk szolgálatába állnak.

Példakép helyett bálványok.

Tanítómester helyett influencerek.

Megtapasztalás helyett látványképek.

Igéző szempár helyett filterezett fotók.

Baráti beszélgetés helyett chatek.

Ismerkedés helyett szűrések.

Mély beszélgetés helyett blogok.

Véleményalkotás helyett podcastek.

Vezető helyett adminok.

Cél helyett wifi keresés.

Hatás helyett befolyásolás.

Nevetés helyett smiley.

Összekulcsolt kezek helyett tagelés.

Randevú helyett társkereső oldalak.

Megismerés helyett like-ok.

Függés helyett függőség.

Szórakozás helyett időrabló időtöltés.

Megvitatás helyett letiltás.

Szakítás helyett ismerős törlése.

Együttérző ölelés helyett szomorú emoji.

Feltöltődés helyett letöltések.

Barát helyett sok ismeretlen ismerős.

Emlék helyett dropboxok.

Élet helyett jelenlét a térben.

Életünk egyes korszakait különböző sebességgel, intenzitással és fókusszal éljük meg.

A pici baba amikor megszületik alig érzékel valamit, számára csupán annyi a fontos, hogy szülei a közelében legyenek. Beköthetik kis autósülésébe, vihetik bárhová, nyugalmát egyedül közelségük elvesztése zavarhatja meg.

A kisgyermek ezután már elkezd érdeklődni, nézi hogyan is vezet a szülő, világa viszont még inkább az autó belsejében van. Nem érzékeli az utat, amin halad. Kis játékautójába beülve és szüleit leutánozva jön rá egyre inkább, hogy az autó bürrögtetése és a kormány rángatása mellett orra is lehet bukni, ha nem vigyáz.

A fiatalság a száguldásról szól. Nincs idő megcsodálni, mélyen megélni a világot, csupán a sebesség felpörgetése, az elért egyéni rekordok és a többiek túlszárnyalása a cél. Ott élni bent az autóban, mit sem törődve egy szép repcemezővel, legfeljebb azzal, aki mellénk állva versenybehívható. Egy másik korszakból talán önzőnek tűnhet ez, de sokkal inkább öncélúnak nevezném, melyben a cél az egyik legfontosabb dolog, az önmagunkra rátalálás, a függetlenedés.

Addig mindent meg kell és akar is élni a fiatal, amíg olyan irányt nem talál, amiben már a saját útját látja. Száguldásának korszaka addig tart ennyire intenzíven, míg valakit vagy valamit meglátva odakapja fejét és már nem a gázt nyomja tovább. Ekkortól egy biztos parkolóhelyet keres autójának, ahova talán majd mindig beállhat.

Azután eljön az idő, amikor régi őrült pillanatait is elengedi, megválik a sebesség jelképétől és a belőle életre kelők köré igyekszik védőhálót húzni egy nyugodtabb és átgondoltabb autózással. A védőháló persze zavarni kezdi majd azokat, akiket védelmezni szánva kifeszítette, és miközben a vezetése során megtapasztalt nehézségektől igyekszik megvédeni az utána jövőket, utódai már rég tudják mit is fognak egész másképp csinálni, elkövetve pont ugyanazokat, amiket makacs fejjel ő is annak idején.

Eljön az is, amikor a kialakított szokásai alapján kezd vezetni az ember. Ekkor már az út, amin jár, jelenteni is kezd valamit. Egy emlékekkel teli utca, erdő, ház vagy egy jól ismert vendéglő, ami mellett elhaladva hallani véli a korábbi önfeledt nevetését, visszajön az érdekes beszélgetések hangulata, vagy szinte érzi annak a csóknak még az ízét is, mely emlékként ott felidéződik benne. Jól ismert útja biztonságot, nyugalmat és védelmet ad neki, letérni róla ekkor már valami igazán fontos és jó okkal szokott csupán.

És végül eljön az az idő, amikor már nem vezet többet. Már nem úgy észleli a világot, túl gyorssá válik az élet, de minden bucka, minden kő, ami mellett elhalad mesél.  Elmeséli neki az életét. Ekkor beül valaki mellé, aki gondoskodó szeretetével elviszi oda amerre az élet még szólítja és talán útközben odaadhatja neki szívében féltve őrzött emlékeit, hogy egy nap ő vigye magában tovább, ha elfogy az ereje az útjához.

Ezeknek a sebesség különbségeknek fontos tanulságai vannak.

Az első, hogy minden korszaknak megvan a maga komfortos haladása. Aki benne ragad egyben vagy siettet egy másik korszakot harmóniáját veszti. Egy fiatalságért versenybeszálló, vagy fiataloknak utat nem adó kormányába kapaszkodó idős, egy állandóan parkolóhelyet hajkurászó útját nem megélő, egy kormányt másnak túl hamar átadó önmagát kiszolgáltató tévelygő, vagy a világtól elforduló úttalan fiatal lemaradhat a saját kora adta szépségekről.

A másik, hogy a saját utunkról a magunk sebessége mellett nem biztos, hogy megfelelően tudjuk megítélni azt, ahogyan a másik halad. Megférünk mi mind azon a bizonyos úton, attól még, hogy nem egyformán haladunk rajta.

És talán a legfontosabb, hogy ennek az utazásnak mindenki számára eljön a vége. Akár megéltük, akár nem. Akár élveztük, akár nem. Akár olyan emberekkel utaztunk, akikkel élmény volt az út, akár nem. Akár szívünknek kedves tájakat jártunk be, akár nem.

Így aztán ha utunkat nem kíséri éppen szörnyű jégeső, vihar, beláthatatlan köd, vagy nem ér elkerülhetetlen baleset, ne felejtsük el minden pillanatát élvezni és megélni. Vegyük észre, hogy a kormánynál ülünk, még ha a forgalmat, az út minőségét, vagy a mellettünk haladók vezetését nem is befolyásolhatjuk, de magát az útirányt és azt, hogy hogyan járjuk be, mi magunk választhatjuk meg.

Miért akkor most mindez?

Az, hogy miért indítottam útjára ezt az oldalt nem tudnám egészen pontosan megmondani. Sugallatra, bíztatásra, őszintén megmutatni magam, a felgyűlt sok élmény indította gondolatok kifejezésére. Egyik sem fedi a teljes okot.

Sokkal inkább valószínű az, hogy menthetetlenül hiszek a bennünk lakozó boldogságban.

Meggyőződésem, hogy mindenkiben a jót kereső szándék van és minden ezzel ellentétes csupán azért van mert eltévedünk. Amikor ez történik sok minden segíthet: útbaigazítás, tanács, térkép, iránytű, követhető hangok, fények, belső megérzések. Nyughatatlan gondolataim ennek mentén pont annyira szólnak saját magamnak, mint mindenki másnak. Senki nem tudja mindig a jó utat, együtt tévelygünk ebben a világban, csak mind a saját utunkon. De vannak találkozások és események, melyek ránk hatva – legyen az végül akármilyen előjellel ellátott – világosabbá teszik számunkra életünket. A rám ható világ alapján szövődött gondolataimat igyekszem itt szavakba önteni azzal a reménnyel, hogy másnak is segít bejárni az útját.